„Egészségügyi, életmódbeli és intézményi ellátási krízis van. A krízisből való kilábalás szükségszerűen változtatással lehetséges csak, hiszen a krízisnek a jellemzője, hogy a régi módon nem lehet tovább haladni, tehát a krízis egyszerre foglalja magában a változtatás szükségességét, de egyúttal növeli annak lehetőségeit is. Ezt a helyzetet kellene kihasználni egyéni és intézményi szinten bizonyos dolgok átgondolására és átalakítására”- mondja Lehoczky Pál pszichiáter, a Magyar Pszichiátria Társaság korábbi elnöke, gyakorló szakember arra a nemzetközi figyelmeztetésre, hogy a Covid-19 után mentális világjárvány várható. – Milyen tendenciákat lát a betegek típusai, illetve a betegek számának tekintetében? Egyértelműen nő a pszichés támogatást igénylők, a hozzám fordulók száma. Ennek megítélésem szerint két oka van. Egyrészt az állami, intézmény szintű ellátás beszűkült. Kitelepítettek, illetve átalakítottak pszichiátria osztályokat Covid-osztállyá; kirendelték a személyzet egy részét más területekre; csökkent a járóbeteg-rendelések kapacitása, részben a járványügyi korlátozások, részben szintén a kirendelések miatt. Másrészt egyértelműen növekedett a mentális problémát komolyan vevők száma, azaz, akik már korábban is gondolkoztak, hogy talán szükségük volna segítségre, most jutottak el oda, hogy azt igénybe is veszik. Illetve növekedett a mentális problémával érintettek száma is. Több az egészségügyön belüli extrém terhelés miatti kiégés, lelki elfáradás, de több a gyász, a veszteség, az ismeretlen, a kiszámíthatatlan helyzettől való félelem, a szorongás is. A testi betegségek is „felértékelődtek”. A korábban enyhe túlsúly, kisebb vérnyomás-emelkedés, étkezéssel kontrollálható anyagcserezavar stb. a koronavírus-járványban halálos kockázattá vált. Ennek életmódba ágyazott átalakításával, megértve a pszichés tényezők szerepét ezen a területen, szintén többen jelentkeztek rendelésemen. – Reálisnak látja azt a megállapítást, hogy mentális pandémia küszöbén állunk? Mentális pandémiában vagyunk, csak ez a folyamat tovább fog gyűrűzni a járvány megtorpanása, visszaszorítása után is, így a járvány által kiváltott, de részben attól függetlenné váló lavinával kell számolnunk. Aminek szintén több eleme van. Az egyik, hogy egyre több mentális, idegrendszeri hatást, elváltozást írnak le a fertőzésen átesettek között mint post-Covid-szindrómát. A másik, hogy a járvány több olyan „előrehozott”, „előkészítetlen” halállal sújtott családokat, ami felkészületlenül érte az embereket, így növekedhet a „bonyolult gyászok” száma, ami évekre elhúzódóan jelen lehet az érintettek egy részénél. A harmadik, hogy a karantén, a bezártság, az izoláció, a szabad döntések korlátozása, a bizonytalanság általánosan növeli a feszültséget a társadalomban, különösen azoknál, akiknél, és ez egyre nagyobb szám, traumás események, abúzusok voltak életük, vagy elhanyagoltság, mellőzöttség séma alakult ki a szocializációjuk során. – Milyen problémákkal találkozik most, mennyiben mások ezek, mint azt megelőzően? A mentális problémával élők sérülékenyebbek az ilyen helyzetekben: a depressziós még kilátástalanabbnak látja helyzetét (ráadásul olvasnak arról, hogy a depresszió rontja az immunválaszt, és ettől még kiszolgáltatottabbnak érzik magukat). A szorongó még erősebben szorong, mert a katasztrofizáló gondolkodásához nap mint nap talál tényszerű „tápláló” információkat. A kényszeres, bár megéli, hogy ugye nekem volt igazam, hogy ilyen gyakran kell kezet mosni, de az önfelhatalmazással még gyakrabban, még erőteljesebben építi ki védvonalait, még nehezebbé teszi egyébként is túlritualizált életét. A hipochonder „dúskál” a lehetséges ártalmakban, károsodások, halálos kórok felfedezésében, kiszolgáltatottságának megélésében. Egyrészről tehát a már kialakult mentális zavarok alakulnak tartalmilag és mélységüket illetően, de jelentkeznek ezek a problémák a kevésbé alkalmazkodni tudó, korábban mentális zavarral nem élő populációban is. Régi és új betegeknél egyaránt igaz, hogy a beszélgetések elején szinte mindenkinél a járvány, a vakcina, a korlátozások személyes és gazdasági hatásai, a kilátások, egyéni és intézményi megoldások lehetséges útjai merülnek fel. – Mennyire alakult át a pszichiátriai ellátás? Fentiekben már említettem, hogy szinte minden egyetemen, kórházban a pszichiátriai ellátás részben Covid-ellátási részleggé alakult. Úgy tűnik, a helyi döntéshozók között elég általános, hogy a pszichiátriai ellátás szűkíthető, vagy szüneteltethető a járvány alatt. Olykor talán „túlteljesítve” a szükséges, kényszerű átcsoportosításokat. Az állami ellátás szűkülése miatt többen áramlottak a magánellátás felé, ugyanakkor a gazdasági megrendülés csökkentette a fizetőképességet, a családi csökkenő bevételek miatt a szükséges lelki segítséget mégis mellőzni, vagy halasztani kell, mert másra kell fordítani a pénzügyi forrásokat. – Milyen intézkedések lennének sürgetőek? Egészségügyi, életmódbeli és intézményi ellátási krízis van. A krízisből való kilábalás szükségszerűen változtatással lehetséges csak, hiszen a krízisnek a jellemzője, hogy a régi módon nem lehet tovább haladni, tehát a krízis egyszerre foglalja magában a változtatás szükségességét, de egyúttal növeli annak lehetőségeit is. Ezt a helyzetet kellene kihasználni egyéni és intézményi szinten bizonyos dolgok átgondolására és átalakítására: mi az értéke az egészségnek? Hogyan lehet megelőzni a betegségeket? Betegségügy kell vagy egészségügy? A testi betegségek mellett milyen eszközök, lehetőségek mozgósíthatóak a lelki zavarok megelőzése, gyógyítása, rehabilitációja érdekében? Hogyan kapcsolódhat össze az egészség-magatartás kialakításának, fenntartásának egyéni és intézményi erőforrása? Alapvetően tehát az egészség-betegség, egyén-intézmény, testi betegség-lelki betegség kapcsolatokat kellene tisztázni, és sürgős válaszokat adva elindítani az átalakulást pozitív irányba, mert a krízisből nemcsak konstruktív, de destruktív kimenetek is vannak. Most a félelem, a kiszolgáltatottság motiváló ereje felhasználható a pozitív erők és irányok megerősítéséhez, még mielőtt a „túléltük” nyugalma és fásultsága eljönne. Az általános változások előkészítése és felgyorsítása (és persze a destruktív lépések, kiszolgáltatottságot, bizonytalanságot növelő lépések leállítása) mellett végre a riogatás, nem alaptalan, de mégis csak a félelem keltése helyett tudományosan megalapozott, pozitív, támogató életmódbeli, egészségügyi, járványügyi információkat kellene adni. Valódi, elérhető segítséget nyújtó intézményrendszert kellene kiépíteni a közösségi ellátás irányába lépve, mert hosszabb távon ez a rendszer adhatja az egyént, mikroközösségeket, nagy intézményrendszereket összekötő megelőző, ellátó és rehabilitáló közeget, amire nemcsak most, de a jövőben még inkább szükség lehet. – Milyen veszélyeket lát? A társadalmi szolidaritás és együttműködés helyett az egyéni kijárások, egyéni stratégiák felerősödését, ha nem alakulnak ki intézményesült megoldások az ellátásban. Az ellátó személyzet kifáradását, az ellátórendszer elhagyását, így a már egyébként is eresztékeiben recsegő-ropogó egészségügyi rendszer összeomlását. A túlélés hamis biztonságából sarjadó: „eddig is jó volt így, jó lesz ez ezután is” hamis jelszavának elterjedését. Összességében: a krízis mobilizáló erejének felhasználását elmulasztva helyet kap ismét a visszarendeződés, esetleg még a leépülés, leépítés is, a konstruktív, előremutató, már korábban is a kutatások, fejlesztések során leírt intézményi ellátási és egyéni életvitel-stratégiák helyett. – Lelkileg egészséges embereket is megbetegíthet egy ilyen időszak hosszú távon? A lelkileg egészséges, stabil, kialakult, érett személyiséggel és megfelelő, rugalmas alkalmazkodó képességgel rendelkező ember képes megfelelően alkalmazkodni a megváltozott helyzethez. Az ilyen emberek esetleg a vírus fertőzést követő post-Covid-szindrómájában kerülhetnek mentálisan kiszolgáltatott helyzetbe. Jelenlegi számítások szerint Magyarországon eddig mintegy kétmillió ember esett át a fertőzésen, ha ennek csak 5 százalékánál jelentkezik ilyen elváltozással, az is százezer érintettet jelenthet. A lelkileg egészségesnek látszó, a megszokott életvitel során megfelelően működő személyek, akik nem rendelkeznek megfelelő önkorrekciós, alkalmazkodó mechanizmussal, a rendkívüli helyzetben dekompenzálódhatnak, és növelhetik a mentális zavarral élők jelenleg nyilvántartott számát. Ha a pandémia eléri azt a katasztrófaszintet, ami már az emberek döntő többségében poszttraumás zavart hoz létre, akkor jelentősen megnőhet a szorongásos zavarral klinikai szinten küszködő emberek száma. – Milyen nyomokat hagyhat? Egyéni sorsokat változtathat meg alapvetően a halál (felfordulunk) és a jobbra fordítjuk életünket (Fel! Forduljunk jobb irányba!) két véglet között. Az elsőt nem kell magyarázni, a másodiknál az egészség, az emberi kapcsolatok, az örömforrások, az egyéni öngyógyító, önfejlesztő erőforrások felértékelődése, az erre irányuló figyelem javulása, javítása egy biztonságosabb, teljesebb, értékesebb, önmagunkra jobban méretezett és önmagunk által jobban befolyásolt életet adhat. Az intézmények összeomolhatnak, kiürülhetnek, maguk alá temethetnek élőket és holtakat, de a járvány alarmírozó, vészcsengőt megszólaltató hatására a hozzáértő, felelős vezetők egy, az embereket, egészségüket, a társadalmi biztonságot szolgáló, megújulni, gyorsan jelezni és reagálni tudó intézményrendszer felépítését is elkezdhetik. – Mik lehetnek a járványra adott kóros mentális válaszok, mint erőszakos megnyilvánulások, kapcsolatok, családok szétesése, szorongásos, depressziós zavarok növekedésének hátterében? Sok tényezőt lehetne megfogalmazni, melyről a fentiekben már volt is szó: bizonytalanság, kiszolgáltatottság, információhiány, különleges helyzetek – karantén, kijárási tilalom – hatása. Én egy dolgot emelnék ki ezekhez, illetve az ezekből összegződő tényezőt: a meghatározó, öndefiníciós szerepeinknek a szétesése, ellehetetlenülése, az új helyzethez való alkalmazkodásának képtelensége. Azt jelenti, hogy a családfenntartó apa munkája elvesztésével nem tudja ezt a számára alapvető, önmaga értékét adó szerepet betölteni. Az otthon melegét, és a gyerekek érzelmi nevelését vállaló anya kénytelen volna írás-olvasást tanítani a gyerekeinek, amihez nem ért. A család tagjai szeretnének saját, személyes elkülönülő életet, de az összezártság ezt nem teszi lehetővé. Nem lehetünk igazán apák, anyák, gyerekek a szó megszokott és bejáratott értelmében. A végzős diák nem gyűjtheti be a fiatalabb évfolyamok ámulatát, irigy pillantásait, nem évődhetnek egymással, nem csúfolhatják egymást, és élhetik meg az egy életre meghatározó szolidaritást. A tanár nem gyűjtheti be a figyelő, vagy félő diákszemek energiáit. Az otthoni munka nem adja a közös gondolkodás és rivalizálás megtermékenyítő, inspiráló hatását. Szóval megváltoznak a kontextusok, így nem működnek azok a meghatározó szerepek, melyektől önmagunknak érezzük magunkat, nem működnek a biztonságos szerepek, az emberi kapcsolatokban bejáratot szelepek, a megtermékenyítő energiák, az örömet jelentő önazonosságok, a változást folyamatosan inspiráló visszajelzések. Elbizonytalanodunk hát magunkban, nehezebb arra válaszolni, kik vagyunk, illetve nem tudjuk meghatározó, öndefiniáló szerepeinket jó érzéssel, a maga bejáratott módján működtetni, és ettől bizonytalanok, feszültek, ingerlékenyek leszünk olykor én-idegen megnyilvánulásokra is ragadtatva magunkat. Az alapvetően megváltozott világhoz nem tudunk ilyen gyorsan alkalmazkodni, sokan nem tudnak alkalmazkodni akár személyes adottságaik, a környezet hiányai, az intézményrendszer kialakulatlansága miatt. Muszáj változni, de ez nem megy olykor olyan gyorsan, ahogy az most bekövetkezett a világban. A világ felfordult, de nekünk nem kell felfordulni, de fordulni kell új utakra, új öndefiníciókra, megváltozott lehetőségekre, átgondolva és a megváltozottságban átalakítva, megőrizve értékeinket, emberségünket, fontos öndefinícióinkat. Kun J. Viktória