A párizsi olimpián bokszoló algír Imane Khelif esete komoly vitát váltott ki Magyarországon is. Nem tartom etikusnak, hogy az egész világ egy sportoló biológiai tulajdonságait, egészségügyi adatait firtatja, és a sportolót a napi találgatások alapján bélyegzi meg. A nemek alapján elkülönülő sportversenyek egyre több vitát váltanak, ki, de ezeket a vitákat absztrakt módon kéne lefolytatni, épp az adott személy méltóságára tekintettel – írja Sándor Judit bioetikus, a CEU tanára, a LAM Szerkesztőbizottságának tagja.

Bonyolítja a helyzetet, hogy a jelenlegi parázs vitát két sportszervezet eltérő álláspontja eredményezte. Épp a korábbi kizárás váltotta ki az ellenérzéseket, és főként az, hogy a kizárás okait csak találgatni lehet. A kromoszómák, hormonszintek érzékeny adatok, hiszen a sportolót nevesítve bélyegzik meg egy teljes életre, és nemcsak a sportéletben. A szabályozás egyik alaptétele, hogy soha nem egy ember esetére hozunk menet közben szabályt, hanem a szabályozást előre kell meghozni, végiggondolva a megfelelő eljárást, az esetleges vizsgálatokat, a sportolók jogait, egészségét, és biztonságát.  Bár az Olimpia elsősorban játék, de a küzdelem, a sok éves munka és teljesítményelvárás fokozatosan emelte a téteket. Ráadásul az egyes sportokban megmutatkozó biológiai előny más és más módon mutatkozik meg. Ha csupán előbb fut be egy sportoló, mint a másik, ez lehet frusztráló, de nem jár fizikai sérelemmel, míg a bokszban, birkózásban a jóval erősebb ellenfél komoly testi sérülést tud okozni az ellenfelének.  

Sokféle etikai és bioetikai tanulsága is lehet az ügynek. Az egyik, hogy edzők oktatásában érinteni kellene a tesztoszteron szint, a kromoszóma-rendellenességek és egyéb, biológiai különbségekhez vezető állapotokat. Egy gyerek, vagy serdülő sportoló nyilván nehezen tud ezzel egyedül megbirkózni, és az sem szerencsés, ha a könnyebb siker reményében az edző választja ki és irányítja az érintett gyereket a küzdősportok felé.

A mostani vita tanulsága az is, hogy menyire kevéssé tájékozottak az emberek, sőt a sportszervezetek és a politikusok is ebben a kérdésben. Az utóbbi időkben politikailag gerjesztett gyűlölet az interszexuális, transzszexuális emberek, azonos nemű párok felé is megnyilvánult ebben a vitában, sokan nem fukarkodtak dehumanizáló kifejezéseket használni a sportolóval szemben.  Ez nemcsak, hogy az olimpia eszméjéhez nem méltó, de az emberi méltóság általános, mindenkit egyformán megillető tiszteletét is sérti. 

Mindenekelőtt fontos kiemelni, hogy az élet különböző területein más és másképpen nyilvánulnak meg a biológiai és nemi különbségek.  Míg ezek döntően a magánélet szférájába tartoznak, amely alapján az érintett dönti el, hogy miként tekint magára, hogy kíván élni, és kikkel kívánja megosztani a biológiai és az egészségügyi adataival kapcsolatos információkat, addig például a sport területén más a helyzet. A sportolókat több szempontból is vizsgálják.

A dél-afrikai atléta, Semenya esete hasonló vitát váltott ki. Miután számára előírták, hogy ahhoz, hogy részt vehessen a 400, 800 és 1500 méteres női futóversenyeken, gyógyszeresen csökkenteni kell a tesztoszteron-szintjét, Semenya kifogásolta a kötelező kezelést. Számos jogi eljárást indított annak érdekében, hogy tesztoszteronszint-csökkentés nélkül versenyezzen, azzal érvelve, hogy a World Athletics szabályai diszkriminatívak. Semenya nemrégiben az Emberi Jogok Európai Bíróságához is fordult. Elsősorban azt kifogásolta, hogy 2023-ban a World Athletics módosította szabályait, és az olyan DSD-sportolóknak, mint Semenya, a korábbi ötös szintről 2,5 nanomol/liter alá kell csökkenteniük vérük tesztoszteronszintjét, és két évig e küszöb alatt kell maradniuk. 

A sportban nyilván a gyorsabb, ügyesebb, jó genetikai adottságokkal rendelkező előnyt élvez. Ezeket természetes előnyöknek tekintjük általában, amelyek megfelelő edzés, kitartás mellett jó eredményt hozhatnak. A mesterséges előnyöket, például valamely doppingszer vagy más tiltott módszer használatát azonban jogtalan előnynek tartjuk, és ez ahhoz vezethet, hogy a sportolót kizárhatják a versenyből. Hogy mi minősül doppingszernek azt évente közzéteszik a Nemzetközi Doppingellenes Szabályzatban.

A természetes és a mesterséges elkülönítése komoly szerepet kap számos szabályozásban, máig filozófiai alapjait képezi például bioetikai és szabadalmi normáknak, de amint egyre többet tudunk a genetikáról, és befolyásolni tudjuk egyes képességeinket, annál többször merülnek fel kétségek a természetes határvonal kijelölésekor. A női-férfi besorolás a sportban nem mesterséges, hanem természetes biológiai különbségeken alapul, de, hogy melyek ezek a különbségek, illetve, hogy mi a különbségtevés tudományos, illetve biológiai alapja, az már nem egyértelmű, és az idők során sokat változott is. 

Sokan ezt keverik a transzgender fogalmával, pedig a most kérdésessé vált nemi besorolás nem ezen alapul. Míg a társadalmi nem fogalma a megélt identitás, amely részben a biológiai nem megélt társadalmi megítélésén és a vállalt identitáson, vagy annak elvetésén alapul, addig a biológiai nem változó tudományos módszereken alapuló vizsgálati eredmény konszenzuson alapuló interpretálása. A genetikusok, biológusok ugyanis nem arra keresik a választ, hogy férfinek vagy nőnek tekinthető- e az, aki a biológiai mintát szolgáltatta, ők kromoszómákat, azok eltéréseit, hormonokat vizsgálnak, és az, hogy a számos kromoszóma-variáció, illetve hormonszint éppen minek feleltethető meg, az szabályozási kérdés.

Nyilván a vitás esetek nagyon kis számban jelentkeznek, és ezen eltérések nem is mindig relevánsak a sport szempontjából, de a közvélemény talán épp az Olimpia során találkozott azzal, hogy orvosi szempontok sem tekinthetőek mindenkor egyértelműnek, azaz itt is van egy aktuális megegyezés, ami változhat is az idővel. A kromoszóma-rendellenességeket sokáig nem is kutatták. Míg a harmincas években szemrevételezés alapján döntötték el, hogy ki versenyezhet nőként, ma már a vitás esetek elbíráslására többféle módszert alkalmaznak. Míg a genetikában elismerik az ún. nemtudás jogát, a kötelező kromoszómateszt jogi szempontból kivételesnek tekinthető, amelyet igazolni kell. Igaz ugyan, hogy a laborban nincs szemrevételezés, nincs megaláztatás, de számos esetben kiderült, hogy a sportolónak fogalma sem volt saját kromoszómaeltéréséről, és sokkolta őket a hirtelen, kényszerűségből rájuk erőszakolt ismeret. E vizsgálatok ugyanis betekintést adnak olyan rejtett biológiai tulajdonságokba is, amelyeket talán még maga a vizsgált személy sem ismer, s nem is része az identitásának. Azaz olyan egészségügyi, köztük genetikai adatot tesznek nyilvánossá ország-világ előtt, amely titkosságát a jog ma már szigorú szabályokkal bástyázza körül. A bioetika épp a genetikai adatok megismerése terén nyilvánította ki a nemtudás jogát. Ha egy orvos vagy kutató annak beleegyezése nélkül, netán tiltakozása ellenére genetikai adat megismerését erőszakolja rá páciensére, komoly jogkövetkezményekkel kell számolnia – ez ugyanis nem csupán etikailag kifogásolható, de jogsértő is.

Azt, hogy ez milyen pszichés károkat okoz az érintett számára, számos drámai eset bizonyítja. Miután az indiai futónő, Santhi Soundarajan 2006-ban Dohában 1500 méteren ezüstérmet nyert az Ázsiai Játékokon, a verseny utáni vizsgálaton kiderült, hogy Y-kromoszómával is rendelkezik. Az ezt követő megaláztatások miatt Soundarajan öngyilkosságot kísérelt meg. Nagy szerencse, hogy később sokan melléálltak, és ismét sportolni tudott. Érdemes azt is figyelembe vennünk, hogy az élsportolók gyermekkorban kezdik a sportot, amikor jogi értelemben kiskorúnak tekintendők. Ilyenkor nincsenek még tisztában rejtett nemi tulajdonságaikkal, legkevésbé kromoszóma- és hormonszinteltéréseikkel. Ez csak évekkel később, a sikerek idején derül ki – gyakran kényszer hatására, a sportszervezetek által előírt tesztek alapján. 

A Nemzetközi Atlétikai Szövetség (IAAF) és a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) csak az elmúlt pár évben többször változtatott véleményt abban a fontos kérdésben, hogy miképp határozható meg egy sportoló neme. Pedig a szabályok változékonysága a sportolók évtizedes munkáját teheti tönkre azzal, hogy egyeseket kizár a versengésből, majd a tilalom feloldásával ismét megváltoztatja a győzelmi esélyeket. Mivel a nem, illetve a nemnek az a biológiai komponense, ami a sport szempontjából jelentős lehet, az esetek túlnyomó részében születéskori adottság, a biológiai alapú besorolás megváltoztatása az érintett számára jóval komolyabb következményekkel jár, mint ha a tiltólistán szereplő szert találnak a szervezetében.  A dopping alkalmazásával fel lehet hagyni (vagy orvosi igazolást lehet kérni a használatához), míg a vele született nemi jegyek, a kromoszómák és a hormonszintek nem változtathatók meg.

Arról tehát, hogy mi alapján kéne vitatott esetekben a biológiai nemet meghatározni, erről komoly viták folynak, s ez arra utal, hogy a biológiai kategóriák is kulturálisan beágyazottak. Az IAAF  2011-ben úgy döntött, hogy a tesztoszteronszint maximálásával határozzák meg a sportolók nemi besorolását: meghatározzák azt a felső hormonszintet, ameddig még elfogadható, hogy a sportoló a nők között versenyezzen. Bár a tesztoszteronszint jelentősége az egyes sportágakban eltérő lehet, a férfiak magasabb tesztoszteronja képessé teszi őket nagyobb izomtömeg létrehozására, az ún. kettes típusú izomrostok növelésére, s ez a hormon a vörös vérsejtek képzését is fokozza, növelve a szervezet oxigénfelvevő képességét. Nem vitás tehát, hogy a magas tesztoszteronszint versenyelőnyt jelent – nem véletlen, hogy mesterséges megnövelése a doppingolás egyik alapesetének számít.

Csakhogy a magas tesztoszteronszint – hiába tér el a többségtől – természetes adottság is lehet, például azoknál a sportolónőknél, akiknél ún. hiper-androgünizmus vagy androgéninszenzitivitási szindróma állapítható meg. Semenyát, miután 2009-ben világbajnokságot nyert 800 méteren, sokan támadták férfias jellegzetességei miatt. Amikor a tesztoszteronszintjét gyógyszerekkel leszorította, rosszabb teljesítményt nyújtott. A vitát végül a Nemzetközi Sport Döntőbíróság (CAS) döntötte el, mégpedig az indiai rövidtávfutónő, Dutee Chand kezdeményezésére. Az ugyancsak hiper­androgünizmussal küzdő, s ugyancsak súlyos meghurcoltatásban részesülő Chand a CAS elé vitte a nemzetközi szövetség tilalmát, és a bíróság – azzal az indoklással, hogy az IAAF nem bizonyította be a tesztoszteron teljesítménynövelő hatását – a tesztoszteronszinthez kapcsolódó tesztet jogellenesnek minősítette. Semenya ezek után meggyőző fölénnyel nyert aranyérmet Rióban a 800 méteres síkfutásban.

Máig megválaszolatlan kérdés tehát az, hogy miként kéne az emberi jogok tiszteletben tartásával eljárni az interszexuális, transzgender kategóriába tartozó vagy identitásukat a biológiaitól eltérő módon meghatározó személyek sportteljesítményének megítélése terén. 

Az olimpián nemi teszteket 1968-tól végeztek, de 2000-ben ezt leállították. Ahogy a nemek meghatározásával kapcsolatos kérdések egyre összetettebbé váltak, az I.O.C. az egyes sportirányító testületekre bízta saját alkalmassági szabályaik meghatározását. Ezt történt az ökölvívás területén is. Időközben azonban a sportág vezető testületét kizárták, és ezzel átvette a Nemzetközi Olimpiai Bizottság az olimpiai verseny teljes irányítását.

Miként kell figyelembe venni a többi sportolónő jogait, testi épségét?

Az érintett sportolók emberi méltósága mellett sérülhet a többi sportolónő joga is. Nyilvánvaló, hogy a sport tisztessége és igazságossága szempontjából a problémás eseteket a teljesítményükben, hormonkészletükben a férfiakhoz közel álló vagy azt elérő, de identitásukban női sportolók jelentik. Éppen ezért a vizsgálatok összehasonlíthatatlanul gyakrabban érintik a nőket, mint a férfiakat: a férfiak esetében senkinek eszébe nem jutna a természetes tesztoszteronszint alapján valakit eltiltani a versenyzéstől (jóllehet ebben is nagy különbségek lehetnek a versenyzők között). Csakhogy a sportolónők gyakori vizsgálata önmagában is diszkrimináció: méghozzá kettős, hiszen a hormonszint szerint osztályozó gyakorlat a nők csoportján belül is diszkriminál a született biológiai adottságok alapján.

Márpedig a nők számos országban mind a mai napig komoly hátrányokat, erőszakot, sőt üldöztetést is elszenvednek, mire eljutnak a világversenyekre. A szomáliai futónőt, Samia Yusuf Omart a pekingi olimpia után hazájában megfenyegették, mivel nőként vállalta a versenysportot, ezért kénytelen volt elmenekülni. Évekig vándorolt, valószínűleg útközben erőszak áldozatává is vált, míg négy évvel ezelőtt egy menekültekkel teli hajóról a tengerbe zuhanva az olasz partok közelében életét vesztette. De a nők élsportolásának körülményei még ennél hétköznapibb környezetben sem rokoníthatók a férfiakéhoz. Van, ahol nem engedik őket edzeni vagy megfelelő sportruházatot viselni. A fokozott elvárások táplálkozási zavarokat okozhatnak (a nők testzsírszázaléka más, mint a férfiaké, és sokszor csak extrém koplalás árán érik el az élsporthoz kívánatos testi paramétereket). 

Gyakran előfordul, hogy a siker érdekében szabályozzák – leállítják – a nők hormonális ciklusát. A fokozott versenyben súlyos táplálkozási rendellenességek alakulhatnak ki, és az extrém eredmények kisajtolása főként a nőknél vezet edzői erőszakhoz. A nők kitettsége az élsport hátrányos következményeinek nagyobb, mint a férfiaké, és ebben a helyzetben a szexvizsgálatok szintén őket érintik aránytalanul nagyobb mértékben. Kijelenthetjük, hogy a mostani rendszer az amúgy is diszkriminációt elszenvedő sportolónők toleranciájára épít, és a sportolónők elé maszkulin elvárásokat támaszthat. 

A sportolók nemi besorolása messze túlmutat a sport területén: a nemek társadalmi, illetve biológiai meghatározása mára a sport területén kívül is vitássá vált. A bináris nemi felfogás (férfi-nő), ahogy a heteronormatív szexualitás (amely csak a férfi és a nő közötti szexualitást tekinti elfogadhatónak) egyre kevésbé tekinthető megkérdőjelezhetetlennek. Talán az sem véletlen, hogy az utóbbi időben az ún. globális Dél területéről jövő sportolók feszegették e határokat, és az ő esetük váltott ki konfliktusokat. Emiatt sokan a kulturális sokféleség oldaláról is bírálják a merev férfi-női besorolást a sportban.

Ám ha a versenyt a többi nő oldaláról nézzük, másfajta diszkriminációs kép bontakozik ki. Ők joggal érvelhetnek – és érvelnek is – úgy, hogy velük szemben méltánytalan a férfiképességekre szabott versenyeztetés. Ezzel csak úgy tudnák felvenni a versenyt, ha ők is hormonkezelésben részesülnének, ami nem csak egészségkárosító hatású, de doppingnak is minősülne.

De mi lenne az a megoldás, amely a sportoló méltóságát és alapvető jogait is tiszteletben tartja, és megfelel a sport igazságosságának is? El lehet-e úgy kerülni a biológiai tulajdonságokon alapuló diszkriminációt, hogy közben ne hozzunk létre társadalmi diszkriminációt, megbélyegzést – és fordítva? Védhetjük-e úgy az egyén nemi identitását s az ahhoz fűződő alapjogait, hogy közben igazságosak legyünk a verseny többi résztvevőjéhez? Van-e kiút ebből a csapdából?

Fontos kiemelni, hogy a diszkrimináció­mentesség sosem jelentett teljes biológiai egyenlőséget. Nap mint nap különböző biológiai, élettani adottságú ember versenyzik nemcsak a sportban, hanem az élet egyéb területein is. A sportban a gyengébb fizikai adottságú emberek számos hátránnyal küzdenek, és ezek kiegyenlítését nem is tűzi ki célul a sport. A sportot alapvetően a természetes képességek és az edzettség, a munka alapján megvívott igazságos versenynek képzeljük el és így próbáljuk működtetni.

Egy-egy korábban üldözött csoport a jogainak kivívásával és megerősítésével képes arra, hogy más csoportok felemelkedéséért, elismertetéséért is harcoljon. A nőket a sportban még mindig számos diszkriminációs akadály hátráltatja – ezért az interszexuális, transznemű sportolók diszkriminációjának csökkentésére olyan módszereket kell kidolgozni, amelyek nem érintik hátrányosan a sportolónők egészségét és küzdeni akarását. Ha nem sújtaná társadalmi stigma az interszexualitást, akkor talán nem ragaszkodnánk oly mereven a férfi-nő kategóriákhoz, és nem specifikált genderverseny is lehetne – legalább néhány sportban. A sportolók biológiai adottságuknak leginkább megfelelő csoportban versenyezhetnének – aminek természetesen előfeltétele, hogy a tudomány elfogultság nélkül, bizonyítékok alapján legyen segítségére a sportolóknak.

Ha csupán a nőknek kell alkalmazkodniuk, nem pedig a sport és a társadalom egészének, hogy befogadja az interszexuális, transznemű, magasabb tesztoszteronszintű sportolókat, félő, hogy sok nő a velük szemben támasztott fokozódó testi elvárások miatt feladják a versenysportolást. Mindaddig, amíg ebben nem születik megegyezés, komoly toleranciára és megértésre van szükség. Lehet, hogy árnyaltabb skálák, a súly mellett a hormonszint fiegyelembevétele is szükséges lehet, mindazonáltal a túlzott orvosi ellenőrzés, biológiai besorolás elveheti a játék szépségét, és a sportolók emberi méltóságát is veszélyezteti. 

Szerző: Dr. Sándor Judit bioetikus, a CEU professzora, a LAM Szerkesztőbizottságának tagja