– Hogyan tekint magára most? – Alkoholfüggő vagyok. – Elég lenne egy pohár, s visszaesne? – Nem kísérletezem, annak idején jó párszor visszaestem, már nem szórakozom az életemmel. – Hány évig tartott? – Több mint húsz évig. Az első szerhasználatom, így szoktuk mondani, hatévesen volt. Nem bírtam levenni a számról az üveget, megittam majdnem egy üveg bort. – A fiatalkori ivásokat kinövi az ember. – Én nem nőttem ki, mert jött a rock’and roll. Amit ki lehetett próbálni, kipróbáltam, de a piánál maradtam, mert más nem jött be. Ide-oda sodródtam, a vége az lett, hogy bányásznak mentem, tíz évig dolgoztam a Mecsekben. Megnősültem, lett egy fiam, adtak lakást, jól kerestem, s onnantól, ami belefért, ittam. Mikor már 60 kg-ra fogytam, a végemet jártam, s már semmi se ment, az ivás se, eldöntöttem, hogy abbahagyom. Szigetvárra mentem, ahol a mai napig egy példaértékű addiktológiai osztály működik Szikszay Petra vezetésével. Ők már akkor egy radikális, szer- és gyógyszermentes, amerikai módszert alkalmaztak, rövid, három hónapos leállással. Kemény menet volt, közben az AA-ba (az Anonim Alkoholistákhoz) próbáltak integrálni. Na, ott deliráltam. – Zárt osztályok voltak? – Nem. Petráék terápiás közösségben gondolkodtak, csoportokban dolgoztak velünk, egy pillanatra sem hagytak bennünket egyedül, de én folyton visszaestem. Amikor már nem tudtak velem mit kezdeni, mert egy megátalkodott, csökönyös „alkesz” voltam, azt javasolták, hogy keressem fel Komlón, ahol egyébként laktam, a Leo Amici Alapítványt. Ők ’92-ben kezdtek el egy olasz modell alapján dolgozni egy volt, városon kívüli sporttelepen. Csak egy elnyűtt, elrohadt fa barakk volt a közepén. Mikor megérkeztem, valaki káposztát vágott, egy ember fát fűrészelt, mi ez? – kérdeztem. Előjött az ügyeletes segítő, aki kérte, hogy jöjjek vissza este, de bírjam ki, hogy ne igyak addig. Kibírtam. Este azonnal ott fogtak. Tiltakoztam, hogy mi lesz a családommal, de elhoztuk a cuccaimat, a feleségemnek nem tudtam megmondani, hogy mennyi időre fogok eltűnni. Megkezdtem a rehabilitációmat. – Szakemberek felügyeltek önökre? – Egy sofőr, egy vérszállító mentős, egy behatárolhatatlan fickó és egy ügyvéd voltak az ügyeletes segítők. Mindegyikük leállt alkoholista. Időnként megjelentek az olaszok ellenőrizni és irányt adni, a történet spiritualitását megerősíteni.

Pillanatképek a Tiszta Színház rendezvényeiről (forrás https://members.chello.hu/tiszta.szinhaz/intro.html)

– Ez mit jelent? – Az alapítvány alapítója, Leo Amici továbbörökített energiáját jelenti. Mi ezen röhögtünk, de külföldön ez nagyon működött. Nálunk nem jött be a gyógyító apakép. Azt csodálatos volt látni, hogy a náluk kezelésben lévő 70-80 emberből minimum 40 talpra áll. Mi a közös munkában és az esti megbeszélésekben hittünk. – Akkor itt visszacsúszott? – Nem, egy pillanatra sem. Amikor meghalt a feleségem, s ottmaradtunk a 11 éves fiammal ketten, akkor rezgett a léc. Az lett a vége, hogy együtt voltunk a terápián, a fiam is részt vett mindenben, onnan járt iskolába, s oda tért haza. Befogadták, ő is beszámolt a napjáról, mindenki segített neki tanulni. Onnantól kezdve még szigorúbban tartottak. Akkortájt valami történt velem, nem tudom elmondani, hogy mi. – Mégis valahogy próbáljuk leírni... – Elhittem, hogy ital nélkül is meg tudom csinálni az életemet, hogy képes vagyok rá. S ehhez elképesztő segítséget kaptam. – Ez a mai napig működik? – Persze, most júniusban lesznek húszévesek. Másfél év múlva vége lett a kezelésemnek. Kijöttünk a fiammal. – Miből élt? – Rokkantnyugdíjból. Ételt kaptunk, még cigit is, mivel a Pécsi Dohánygyár minden hónapban rengeteg cigarettát adott. Kenyeret a szomszédos pékségtől kaptunk, húst a baromfifeldolgozótól, tejet a pécsi tejüzemtől. Ezek a dolgok akkoriban még működtek. Közben a finanszírozás is megoldódott, a tébé befogadta a helyet. Három-négy évet önkénteskedtem ott. A fiam ott nőtt fel, és ott tanult meg zenélni is. Majd olasz mintára színházterápiával kezdtünk foglalkozni, ma már tudom, hogy az nem volt az. – Szerepjátékokat csináltak? – Nem. Pénzsszerzési prevenciós programot, azaz színdarabokat, vásári komédiákat hoztunk létre. Jártuk az iskolákat, ahol ezért fizettek, eljátszottuk a darabot, majd elmondtuk, kik vagyunk, honnan jövünk, s hogyan jöttünk ki abból, amiben voltunk. Ez hihetetlenül működött. Később pályázatokat nyertünk, így meg tudtunk hívni egy francia-magyar úriembert, George Baalt. Akkor komoly neve volt a mozgás és színházterápiás körökben. Eljött Komlóra, s egy háromhetes intenzív tréninget tartott nekünk. Ott valamely komoly spirituális áttörés történt. Az olaszok időközben kivonultak az alapítványból, a nevet megtarthattuk, de az irányainkat tekintve nem értettünk egyet. Két év kimaradt a színházterápiában, majd 97-ben tovább szerettünk volna lépni a vásári komédiákból. Újra meghívtuk az ’öreget’, Baalt. Elvállalta, de most darabot akart csinálni, Lautréamont Maldoror énekét. Elolvastam, s mikor Georges megérkezett, mondtam neki, hogy ebből nem lehet színházat csinálni. Ne aggódjak, felelte. 15-en voltunk, ebből egyedül én voltam segítő, a többi kezelt. Mindennap reggel 9-től délután 5-ig, 6-ig a Komlói Színházban dolgoztunk. Olyannyira lett belőle darab, hogy a komlói bemutatót követően, ahol a helyi plébános az előadás után zokogott, bejártuk az egész országot vele. Két és fél év alatt 80 előadásunk volt. Időként egy-egy nagyobb előadás előtt eljött az öreg, helyrepofozott bennünket, közben vadul loptam tőle a gyakorlatokat. – Közben változtak a szereplők, nem? – Persze, én maradtam egyedül, meg egy zenész fiú. Elment egy kezelt, jött egy új, végigcsináltuk vele ugyanazt, amit mi átéltünk. Hetente kétszer tréningeztünk, s életben tartottuk a darabot. Vittem tovább az öreg örökségét. Volt olyan év, mikor 3,5 millió forintot kerestünk az alapítványnak ezzel. Ennek az előadásnak volt a helye a rendszerben, 2002-ig ment. – S hogyan indult a Tiszta Színház? – Komlón szép csendesen kiégtem. A naptárba nem az volt beírva, hogy ki mikor jön dolgozni, hanem, hogy ki mikor nem. Az ideológiai ellentétek felmerülésével és az olaszok kivonulása után elkezdtünk alakoskodni. Jó volt az olaszok közelében lenni, amikor elmentek, beleszomorodtunk. Aztán beengedtük a kezelésbe az AA-t (Anonim Alkoholisták), meg az NA-t (Narcotics Anonymus), s az ő bevonásukkal lelassult a rendszer. – Ez mit jelent? – Valahogy színtelenné vált az egész, és én nagyon elfáradtam. 2002 decemberében följöttem Pestre, addigra újra nősültem, és létrehoztam a Tiszta Színházat. Addigra már egy csomó rehab lett, jöttek ki az emberek onnan, a félutas rendszer még nem volt, s nem tudtak magukkal mit kezdeni. Az AA és az NA működött, de ugyanazok ugyanazt mondják évek óta, így belterjessé váltak. A Tiszta Színház célja az volt, hogy a hétvégék le legyenek fedve. Pesten az ellátó rendszer úgy működik, hogy hétvégén nincsenek drogosok és alkoholisták, be van zárva minden. Mi színháztréninget, darabokat és közösségi életet ajánlottunk. A Tiszta Színház nyitott csoport volt, ami azt jelenti, hogy bármikor bejöhetett bárki, és el is mehetett. Kapcsolatba kerültem Csernus Imrével, aki hozzám küldte a mentális zavarral küszködőket is, akik szép lassan helyrejöttek. A Csernus által létrehozott Eötvös 10. színház pincéjében dolgoztunk. Megcsináltuk a Szabad ötletek jegyzékeit, bekerültünk a József Attila évbe, voltunk Kapolcson, fesztiválokon stb... Akkor még lehetett pénzeket is szerezni, pályáztunk. Három évig ment, majd elfogytak a pályázati pénzek, s újak nem jöttek. Közben a rabbiképzőben, amit imádtam, lediplomáztam, szociális munkás vagyok. A gyermek és családvédelmet B. Aczél Anna tanította, aki hívott Rákospalotára a javítóintézetbe. Mozgásterápiát csináltam a lányoknak, majd felajánlottak egy éjszakás felügyelői állást, a diplomám megszerzése után pedig nevelői állást. Most a lányokkal dolgozom, s ide-oda járunk az előadásainkkal. A Csongor és Tündét most mutattuk be. – Hogyan tovább a Tiszta Színházzal? – Ha lennének pályázati pénzek, akkor folytatnám. Én persze dolgozom tovább, egyrészt Rákospalotán, másrészt az összes szabadságom arra megy, hogy lejárok rehabokba, tréningeket csinálok, színházat. Elindult egy hároméves képzés is, melyet drogszakembereknek hirdettünk meg. A Georges, a Merényi Márta, és én. Olyan képzés, ahol ezt a módszert meg tudjuk tanítani. Az az álmom, ,hogy minden rehabon legyen művészetterápia, mert ezzel teljes az egész. – A kezeltek hajlandóak szembe nézni azzal, amiben vannak? – Igen. Kezdetben, megy a hiszti, mi ez a marhaság? Aztán megtörténik a varázslat, átbillen a másik oldalra, s gyönyörű dolgok jönnek ki belőle. Imádom az ellenállást, azt legyőzni, nagyon jó. Gyimesi Ágnes Andrea