A két legendás, egymást folyton megviccelő barát, Karinthy és Kosztolányi egyik kedvenc játéka a beszámolók szerint a kitalálós volt, melyet tökélyre fejlesztettek: egyikük kérdésére, miszerint „micsodára kicsoda, micsinál a micsoda”, másikuk abban a minutumban rávágta, „talpra magyar, hí a haza” – olvasható Kosztolányi felesége, a színésznőből lett nyugatos-feleség, Harmos Ilona visszaemlékezésében. Kosztolányiról, akinek rendkívüli tehetsége szinte minden irodalmi műfajban megmutatkozott, az is elmondható, hogy prózája a magyar regény- és novellairodalom egyik csúcsa. Szorongó és játékos, viaszlelkű érzékenységgel alkotó művész, az igazi impresszionista próza megalkotója. Kosztolányi épp 125 éve született Szabadkán. A család, melyből sarjadt, nagy múltú, képzett, az irodalommal, politikával, eszmékkel, könyvekkel és kultúrával módszeresen foglalkozó vidéki értelmiségi család, apja a szabadkai gimnázium igazgatója volt. A budapesti egyetemi társak között bontakozik ki igazán: Babits, Juhász Gyula, a jogász Füst Milán alkotják a megtartó szellemi kört, mely egész életére meghatározó kapcsolatrendszert alkot körülötte. Életre szóló testvéri barátságot köt a matematikával és fizikával foglalkozó Karinthyval is. Prózája a húszas években bontakozott ki, s az emberi szenvedéssel, a világ végtelen lehetőségeket tükröző szépséges benyomásai iránti alázattal ír különös emberekről és lelki tapasztalásokról. Hitvallása szerint mindenkinek joga van a tévedéseihez, és ahhoz, hogy a saját életét élje. Joga van saját abszurd képzeteihez, amennyiben ezeket nem akarja érvényre juttatni mások ellenében. Prózai műveiben elzárkózik minden erőszaktól és embertelenségtől, a polgári világ életidegen, sivár szerepszerűsége fölháborítja, és a nyelv minden árnyalatának felhasználásával, különös érzékenységgel fogalmazza meg emberi tapasztalásait, a „lélek kalandjait”. „Egy füzetről, egy kis poros füzetről szeretnék beszélni, melyben feleségem aggódó tekintetét látom, ahogy az írás fölé hajolva, talpra állítja az ittasan fetrengő betűket és a csöppnyire zsugorodott törlőgumival gondosan megtisztítja a mássalhangzók maszatos peremét. Ádám fiam izzadó tenyerének cinke-nyomán utat tör magának a tiszta gyermeki gondolat, és láss csodát, még tüsszögéseinek millió tükörcserepe is itt csillog a füzet kávébarna borítóján. A sűrű ákombákomok függönye mögül néha felbukkan Gáspár Margit tanítónő apró alakja, kinek nagy piros L betűje olyan, mint a megálljt parancsoló jelzőlámpa a nyugati pályaudvaron. Most éppen kisimítja fiam füzetében a mókás szamárfüleket és anyásan rázza mutatóujját a bohóckodó nebulók felé. Majomhistória. Ez a címe fiam első fogalmazásának. Istenem, milyen régen is volt, amikor Ilonával a pesti állatkertben jártunk. Ádám előre szaladt a piros fenekű majmot köszönteni, én meg reszketve néztem utána, mert féltem, hogy a tüzes kis állat a rácson keresztül magához rántja. Mondja el fiam ezt a históriát, ahogyan ő, a kis bohó látta l921-ben, mint elsős kisdiák. Majomhistória Én egyszer voltam az állatkertben és láttam a majmot. Aztán bedobták neki az almát és a majom megette. Aztán a diót is bedobták neki és feltörte kézzel. Aztán odament egy asszony és a majom a rácson átdugta a kezét és az asszony haját megtépte.” 1933-ban születik meg az angyalian tiszta és angyalian romlott Esti Kornél alak, aki Kosztolányi Doppelgängere. A róla szóló történetek világképének legfőbb jellemzője s mozgatórugója nem a belül zajló, a személyiségrészek közötti uralhatatlan közdelem, hanem a polivalencia: a világ s az ember kiismerhetetlenül sokszínű és végtelen. Kosztolányi agnosztikus: mindenben kételkedik, ami a társadalom felől jövő kötelező kurzus, renitens és gyermeki marad, s az ehhez való jogát minden alakjában és élete minden mozzanatában fenntartja magának. 1933-ban fedezi fel magán a gégerák tüneteit, ettől kezdve áthatja műveit „a halál vad aether-szaga”. Ahogy mondani szokás, hosszú szenvedés után, 1936. november 3-án, ötvenegy éves korában halt meg. NZS