A lányommal sétálunk, megyünk a játszótérre. Délelőtt, ragyogó napsütés, a gyerek csúszik, ás, rohan, fára mászik, én ülök és figyelem, vigyázom a játékát, nem tudhatjuk, kibe botlunk. Volt idő, amikor kerültük e külvárosi teret, már nem tesszük, megtanultunk a gondokkal együtt élni. Ha 10 és 11 óra között megyünk egy fiatal, fehérruhás férfi jön egy meghatározhatatlan korú fiúval. A fiú hosszan áll a hinta mellett, majd a homokozó mellett is, nem mozdul, figyel, a szokásos egy óra leteltével a férfi megérinti a vállát, elindulnak a piac oldalán, belevesznek a forgatagba. Két nap múlva ugyanott találkozunk velük: állni jönnek. A fiú, a férfi is mereng, belevesznek a tájba, mozdulatlanok. Másnap a férfi mellém ül, nézzük a gyerekeket, beszélgetünk. – A fia? – Nem, ápoló vagyok a gyermekgondozóban. Ő az egyetlen, aki kijöhet, igényli a napi sétát. – Hány éves? – Tizenhat. Itt hagyta a családja, már nem is látogatják. A többieket sem. Egy-két gyerekhez havonta jönnek látogatni, de már nem viszik el őket, még karácsonykor sem. – Kik laknak az intézetben? – Súlyos és halmozottan súlyos értelmi fogyatékos gyerekek, akiket születésük után vagy kicsiként elhelyeztek itt a szüleik. – Ön mióta dolgozik itt? – Egy éve, de ezek a körülmények igen megterhelőek. Továbbtanulok, s utána mindenképpen Angliában szeretnék menni. Voltam ott, láttam, milyen szintű ellátásban részesülnek a hasonló helyzetben lévők. Nem beszélve, az ápolói fizetésről és a munkafeltételekről. Különböző specializációkkal szeretném kiegészíteni a tudásomat. – Orvos szeretne lenni? – Idén felvételizek a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolára. Nem szeretnék elszakadni a gyerekektől, közvetlenül akarok foglalkozni velük. Már itt, ilyen körülmények között is óriási eredményeket értünk, értem el. Jancsika, mikor idejöttem csak ült az ágyán, nem tette le a lábát a földre, ez volt a heppje. De éreztem, hogy nyitott valamire, kereste a tekintetemet. Aztán szép lassan már 'köszönt', amikor beléptem hozzájuk, később nagyon örült, s egy tisztába tevés alkalmával, kifejezetten menni akart, lökdösött, hogy menjünk. Persze, nem várta meg, amíg befejezem, de ez ilyenkor nem számít. Mentünk egy kört a teremben, aztán megint, egy-két hét után már egyedül járkált körbe-körbe, a folyosóra is kitette a lábát, két hónap múlva már az udvaron álldogált. Mindennap foglalkoztam vele, s már több mint egy hónapja kijárunk, idáig eljön velem, aztán beáll a helyére, aztán kb. egy óra leteltével általában jelzi, hogy indulni akar. Ott tartunk, hogy követeli a jussát, jönni akar. – Hogyan követeli? – Rá nem jellemző módon rövidebb ideig szemkontaktust tart. Ő nem beszél, ha izgatott, hangokkal kíséri, én úgy hívom, leénekli a lelkiállapotát. – Volt már, hogy agresszívvé vált, mert nem tudtak kijönni? – Nem, ez nem jellemző. Kivárja, ha később tudunk menni, bízik bennem. Egyelőre mindennap jövünk, amíg nem történik velünk valami, ami miatt nem jöhetünk. – Mire gondol? – Nem mindig biztonságos ez a környék, volt már, hogy belénk kötöttek. Ő pedig egyáltalán nem tud kommunikálni, csak velem, a viselkedése fura lehet a gyerekeknek, meg az idejáró lump és agresszív alakoknak. Volt, hogy ordítva lehülyézték, de neki pedig fogalma sincs arról, mi történik. Ilyenkor elmagyarázom, hogy ő beteg, ez egy állapot, és hogy ő nem érti, mit mondanak neki, ne bántsák… De mi nem tudunk, csak úgy odébbállni. Ha bántják, begerjed, egy tapodtat sem mozdul, énekel, ami újabb murira ad okot. Nem állhatok le verekedni... – Ilyenkor a gyermeküket kísérő szülők nem védik meg? – Nézzen körül, most nyugalom van, de amikor jönnek a bandák, összeszedik a homokozó játékokat, s mindenki elhúz. Mi messzebb nem tudunk menni, – Mit állapítottak meg ennél a fiúnál? – Súlyos értelmi fogyatékos, valamely kromoszóma-rendellenesség az ok, ami miatt állandó ápolásra szorul. – Hogyan tudnak az intézetben a gyerekeknek kellő gondoskodást, és a szülői jelenlét hiányában szeretetet adni? Sokan vannak amúgy? – Most nincsenek olyan sokan az intézetben, hogy megoldhatatlan helyzetet teremtene. Igyekszem, hogy senki se maradjon ki a reggeli köszöntésekből, s ki-ki a saját szintjének megfelelő kommunikációból. Egy-egy érintés, főképp az etetések alatti beszélgetések, milyen sokat jelentenek. Meg lehet előzni – de nem mindig lehet kikerülni – az időnkénti felfokozott izgalmi állapotokat. Ha 'meghallom' a mozgásukban, a nekem szánt gesztusaikban, a hangjaikban beálló változásokat, az olyan, mintha beszélném már a nyelvüket, amit egyébként egyénekre lebontva meg kellett tanulnom. Roppant hálásak és odaadóak, ha reagálok a gondolataikra, ötleteikre. – A kapun kilépve le tudja tenni a gondokat? – Nem nagyon. Én pörgetem a problémákat a fejemben, dolgozom a megoldásokon, arról nem is szólva, hogy betartom az ígéreteimet. Egy-egy zenét, a születésnapjaikra készülő jelképes ajándékokat, a foglalkozásokra kellő eszközt otthonról hozok, ez is a velük való foglalatosság része. Az idősebb ápolók, nővérek, orvosok azt mondják, hogy meg kéne tanulnom elszakadni tőlük, én erre lelkileg nem vagyok képes. Állítólag egy idő után beáll a megszokott ritmus, és az ember nem kötődik ilyen erősen hozzájuk. Úgy érzem, én nem leszek képes erre, álmodom velük, készülök a találkozásra. Olyan, mintha titkos kapocs tartana össze bennünket. – Letelt az egy óra, nem kell menniük? – Még nem jelzett, egy kicsit még maradhatunk. Gy. Á.