Rilke gondolatai szerint az élet szerves része a saját halál, mely átszínezi azt, és visszamenőleg is sajátos köntösbe vonja azt, ám a modern kor mindettől megfosztja az embert. Halálát is, miként életét tucatáruvá, tömegjelenséggé silányítja. E nagy osztrák költő, kit úgy tartanak számon, mint a polgári társadalom hanyatlását tükröző líra egyik legnagyobb képviselőjét, 1875. december 4-én született Prágában, és 1926. december 29.-én halt meg. „Ez a lírikus az ajtója szemöldökfájára írta fel az emlékeztető igét, hogy bármit is teszünk, a földön vagyunk csak s bármivé leszünk, emberek maradunk. Szemben az örökkévalósággal él és ír. … Másokban kell keresni önmagunkat. Hisz csak folyamat vagyunk, ható erők eredője, egy dal megütött hangja, mely épp most van elhangzóban s aztán elhalkul, vagy megerősödik és egészen más lesz, valami új, talán szebb és tökéletesebb, mint a mostani, de más s az, amit ebben a másodpercben elveszhetetlennek érzünk, az egyéniségünk, ami tudatunkban az élet minden pillanatában mint örökkévalón szilárd és elpusztíthatatlan él, a következő másodpercben már örökre elveszett. Egy idegen ember szemében és lelkében néha horgonyt vethetünk. Vagy még inkább a tárgyakban. Ezek nyugvópontjai elsikló életünknek.” Rövid élete során szinte mindenkivel találkozott a kortárs nagyok közül, akivel érdemes volt szóba elegyedni. Rilke 22 éves volt, amikor fölfedezte és ágyába fogadta őt az az asszony, aki Nietzschétől Hauptmannig számos nagyhírű tehetségnek egyengette ilyenformán az útját, Lou Andreas Salome. E két évig tartó szerelmi és intellektuális kaland kapcsolat felnyitotta szemét, Rilke számára a költői-írói út megtalálása volt. Az ettől kezdve írt versei és prózai művei egyre szélesebb körökben találkoztak elismeréssel. 24 éves korában egyetlen éjszaka, ihletett mámorban írta az „Ének Rilke Kristóf kornét szerelméről és haláláról"-t, amely hamarosan világhíressé tette. Országról országra járt nyughatatlanul. Meglátogatta például nagy tisztelettel Tolsztojt, Oroszországból Párizsba utazott, Rodinnél titkárkodott is pár évet. Összebarátkozott a legjelentősebb francia írókkal is: André Gide-del, Romain Rolland-nal, a belga Verhaerennel. Rilke az I. világháború után Svájcba ment, s a muzot-i régi kastély tornyában élt haláláig. Verseiben, elbeszéléseiben, drámáiban a halál, a világfájdalom, az egyedüllét, a magára maradó ember tanácstalansága, félelme, a nyelvi-formai művészet magas fokán jutott kifejezésre (Képek könyve, Imádságos könyv, Duinói elégiák, Szonettek Orpheuszhoz). „A templomablak rózsái, a füstölő, az Apolló-szobor, az utca és az erdő titkos kapcsolatban állnak egymással s mi érezzük, hogy így együtt is van értelmük, hogy ez egy világ. Az ő világa, a mi világunk. A világ. A sok-sok tárgy összessége pedig az univerzum. Ez szintén egy új világ felé fordul. Egyik tárgy kezét nyújtja a másiknak, a táncra, a titokzatos körtáncra, arra a hatalmas világ-körtáncra, amelyben búsan, vagy vígan, könnytől, vagy bortól részegen mi is táncolunk.”- írta világáról Kosztolányi Dezső. S ő maga így vall ittlétünk, az egyszeri emberi lét értékéről: Ám, mivel Ittlétünk sokat ér, s ami él, úgy látszik, mind, a Tünékeny, minket akar, szüksége van mireánk. A tünőbbekre. Csak egyszer, egyetlenül, s azután nem. És mi is éppígy: egyszer csupán. Soha többé már. Azonban ez az egyszer-volt Lét bárha egyszeri is csak: éltünk e földön, és ezt senki se vonja vissza talán. NZS