Ezek az angyalok a kitaszítottság és a megváltatlanság fájdalmát mutatják, korántsem magabiztosak. Már csak azért sem, mert Klee angyalai 1939-1940-ben születtek, és a vészjósló közegben jól látható elbizonytalanodásuk saját küldetésük megtartó erejükben.
Győzhet-e a jóság vagy örökre el kell tűnnie a világból?

Klee angyalai kicsit hibásak, és elesettségükben is kétségbeesetten kötelességtudóak. Klee hitvallása, mely szerint „A művészet nem a láthatót adja vissza, hanem láthatóvá tesz.”, szoros rokonságba állítja művészetét a neves osztrák költő, Rainer Maria Rilke kései műveit átható szemléletmóddal, melynek alapján a Duinói elégiák verseit írta.

Rilke 1875. december 4-én született Prágában. Szülei katonai pályára szánták, ám a neurotikus alkatú fiú nem bírta a vasfegyelmet, és a Mährisch-Weisskirchen-i katonai főreáliskolában hamarosan abbahagyta tanulmányait. Végül a prágai egyetemen kötött ki, ahol irodalomtörténetet, jogot és filozófiát hallgatott. Ismeretes, hogy sok évig Rodin titkára volt és 1921-tól a Vallis kanton-beli Muzot románkori vártornyában lakott, remetei magányban. 1926. december 29-én halt meg leukémiában.

Korai verseivel szemben, melyeket egyfajta édeskés dekadencia leng át a szecesszió német változata, a Jugendstil jegyében, élete végén már nehezen megközelíthető lételméleti felismerés lappang a szöveg mélyén.

A titokzatos mélységű dolgok revelációja áthatja a művek struktúráját, s a vers annak anyagi hordozója lesz - a tárgyakból előbukkan rejtett szellemük. Ennek előhívása, a transzcendens értelem keresése a művész dolga. Rilke és Klee a határtalant kutatják, amely a dolgok mélyén, mögötte rejlik.

A Rilke utolsó korszaka fő műveinek számító Duinói elégiák nem könnyű olvasmány. Metafizikai régiókig hatoló versek ezek, melyek szerint a dolgok láthatatlan lényegét kell újrateremtenie a művésznek, mert befelé vezet az út, az igaz értékek feltárásához, önnön költői személyiségünk és küldetésünk elmélyítése felé.

AZ ELSŐ ELÉGIA

Hogyha kiáltanék, ki hallana engem
az angyalok rendjéből? és ha netán a szívére
vonna hirtelen egyik: én belepusztulnék
az erősebb lét közelébe. Mert hisz a Szép nem más,
mint az iszonyú kezdete, mit még elviselünk,
s mennyire bámuljuk, mert megveti szenvtelenül, hogy
összetiporjon. Iszonyú minden angyal.
Így visszafogom magamat, elnyelve sötét zokogásom
hívó szavait. Ki volna az hát,
aki kellene nékünk? Angyal nem, nem is ember,
és a fülelő állatok észreveszik már,
hogy mily bizonytalanul vagyunk mi otthon
a megfejtett világban. Mienk marad tán
valamely fa a dombon, hogy naponta
viszontlássuk, mienk maradhat a tegnapi utca,
egy-egy szokás hűsége, mely megmakacsolta magát,
megtetszett neki nálunk és nem ment, s itt maradt.
Ó, és az éj, az éj, ha világűrrel teli szél
perzseli arcunk - kié is nem marad ő, az áhitott,
a lágyan józanitó, a magányos szívre
fáradtan várakozó. Könnyebb-e ő a szeretőknek?
Ó, egymással ők csak sorsukat fedik el.
Még nem tudod? Dobd ki karodból az űrt,
vágd a lélegzésre való terekhez, tán a madárhad
bensőbb lebegéssel érzi a tágasabb levegőt.

(részlet)

Jékely Zoltán fordítása

Az angyalok Rilkénél is bennünket képviselnek, megmutatják igaz valónkat, a világba vetettségben. Vagy annak ellenére.


NZS