A betegségre ráadásul, mint bűneik jogos büntetésére tekintettek. Szent Ambrus (330-397) például a 130. Zsoltárhoz írott magyarázatában azt írja, hogy „Az orvostudomány előírásai ellenkeznek a vallásos léttel, hiszen tiltják a böjtöt, nem engedélyezik a virrasztást, elterelik figyelmünket a meditációról, ezért hát, aki az orvosok kezére adja magát, hitét tagadja meg.” Tatianus (4.sz.) pedig a medicinát egyenest démoni műnek bélyegzi, amit csak azok vesznek igénybe, akik nem bíznak Istenben. Más egyházatyák azonban, például még a kifejezetten test-ellenes Órigenész (185-254) vagy Ágoston (354-430) viszont a medicinát Isten adományának tartották, és ezt vallotta a nagy összegző, Aquinói Szent Tamás is. Másfelől az egésszség a középkori ember számára az úgynevezett spirituális javak kategóriájába, így nem az orvostudomány, hanem az Egyház felségterületéhez tartozott. Az Egyház azonban nem az egészségre, hanem a gyógyítás szent és szeretetteljes aktusára tekintett csupán igazi tisztelettel. Jóllehet tehát az egészség nyilván a keresztény ember számára is fontos maradt, és a medicina – nyilván praktikus okokból – a középkor során végig megőrizhette függetlenségét és helyét a keresztény világban, az Egyház a testi egészséget a lelki üdvösséggel szemben csak másodlagos értéknek tartotta. A katolicizmus ezért nem is igyekezett soha különösképpen értékrendjébe illeszteni a testi jólétet. A korabeli dietetikai tanácsadók, regimenek és orvosló könyvek meg is elégednek annyival, hogy olvasóik figyelmét az egészség hasznos voltára hívják föl. Az egészség azért fontos csupán számukra, mert szükséges föltétele a keresztény életnek, megteremti a választás lehetőségét jó és rossz között. Ezt a szemléletet legvilágosabban Kempis Tamás fogalmazta meg, aki azt írta, hogy „Ha egészséges vagy, sok jót tehetsz, ám hogy mire vagy képes betegen, azt nem tudom.” A 16. században a protestantizmus megjelenésével azonban érdekes változásnak lehetünk tanúi. Az ekkoriban kiadott egészségügyi tanácsadók, dietetikák bevezetőjében ugyanis az egészség megőrzése már nem pusztán szükséges feltételként, hanem értékként, sőt erkölcsi kötelességként jelenik meg. A Luther közvetlen környezetéhez tartozó, Eobanus Hessus (1488-1540) például nem kevesebbet jelent ki, minthogy az egészség elhanyagolása az ötödik parancsolattal (Ne ölj!) ellenkezik, és a gyilkossággal egyenlő. De az is gyilkosság, ha valaki zabálással és ivással rongálja testét, Isten adományát. Az ugyancsak e lutheránus körhöz tartozó Caspar Peucer (1525-1602) pedig 1572-ben arról értekezik, hogy súlyos bűnt követ el, aki testét, Isten adományát és lelkének lakhelyét rongálja, és nem tartja karban. Szerinte a bűnbeesés során megbomlott az eredeti harmónia, amelynek visszaállítása részben a hit, részben az medicina feladata. Az egészséges élet pedig erkölcsi kötelességünk. Melanchthon (1497-1560), Luther legfontosabb munkatársa szintén kijelenti, hogy az egészség védelme erkölcsi kötelesség, elhanyagolása pedig bűn. A protestáns orvosi szerzőknél az erdélyi szász Paulus Kyrtől a dán Heinrich Rantzoviusig utóbb szinte mindenki hasonló érveket alkalma, vagyis arra törekszik, hogy az egészséget keresztény értékké emelje. A protestáns szerzők tehát az egészség megőrzését immár erkölcsi kötelességnek tartották, s ekképpen elsőként tárták szélesre a kapukat a mára mindent elborító egészség-kultusz előtt. E változás tény, ám nehéz magyarázatot adni rá. Oka talán abban rejlett, hogy a hit „székhelyét” a világból az emberi bensőbe helyező, s a hitéletet a mindennapi élettől szétválasztani igyekvő protestantizmus a testet immár nem legyőzendő ellenfélnek, hanem Isten ajándékának tekintette, amellyel jól sáfárkodni morális kötelességünk. Hiszen az ember nem választhat szabadon! Sorsa eleve elrendelt, így kötelessége csupán az Isten által rászabott testi és lelki létforma tisztelete és minél eredményesebb fenntartása lehet. Magyar László András