Van Gogh egész életét szenvedélyes és tépelődő útkeresés jellemezte, s még mielőtt művészi pályafutását elkezdhette volna, mélyebb tanulmányokat folytatott az élet sötét oldaláról. Részt vállalt a szegények életében. Mélységes elkötelezettséggel indult neki a prédikátori hivatásnak, hogy a benne megszülető hitbeli üzenetet átadhassa az embereknek. Vincent Willem Van Gogh egy református lelkipásztor elsőszülött fia volt. Anyja Anna Cornelia Carbentus még öt gyermeket hozott a világra. Vincent 1853. március 30-án született a hollandiai Zundertben, és a későbbi lélektani elemzések szerint igencsak megsínylette a névválasztást, mivel az egy évvel korábban elhunyt testvér nevét kapta. „Az ifjúságom szomorú, hideg és sivár volt” – írta Van Gogh egyik levelében. A családra nemcsak a keresztnevek ismétlődése volt jellemző, adott volt a választható hivatások köre: hagyományosan a vallással és a képzőművészettel foglalkozott minden nagybácsi és felmenő. Vincent három nagybátyja műkereskedő volt, és öccse, későbbi mentora, Theo szintén ezt a hivatást gyakorolta, meglehetős sikerrel, Párizsban. Van Gogh életében sokat szenvedett. Spirituális útkeresése, az ő "damaszkuszi útja" a bányászok és a parasztok között vezetett Belgiumban és Hollandiában, ahol megismerkedett a szegénységgel és nyomorban vergődő, elhagyott emberek elkeseredettségével. Kudarcai és rendre botrányba fulladó szenvedélyes emberi, szerelmi kapcsolatai, megtalált majd elveszett hivatás – ezek jellemzik korai pályafutását. A fiatal Vincent Van Gogh nem illik egy hierarchikus szervezetbe sem. Élete szinte minden színterén kudarcot vall, mindenki menekül bizarr és öntörvényű, túlságosan őszinte figurája elől. Útban a hivatás felé Pedig Van Gogh is elindult a család által kitaposott ösvényen, megpróbálkozott a rendezett élettel és megkísérelte a beilleszkedést a korabeli társadalomba. Volt műkereskedő, tanár és prédikátor; szorgalmasan és megszállottan, szívós munkával és jelentős szenvedések árán kereste azt az élethivatást, melynek teljes egészében odaszánhatná magát. Vincent, sokakkal ellentétben viszonylag későn, huszonhét évesen kezdte meg alkotói pályáját. Élete utolsó tíz évére, erre a felfokozott időszakra jellemző, hogy közel kilencszáz festményt és legalább ennyi rajzot alkotott, szinte a teljes életműve ekkor keletkezett. A halála előtti két hónapban kilencven alkotás került ki a keze alól. Az a fajta művész volt, akinél a festői, formai problémák elválaszthatatlanok a belső traumáinak, félelmeinek, szorongásainak kivetítésétől. A kezdetek Mindössze tizenhat évesen költözik Hágába, és az egyik nagybácsi segítségével egy galériában vállal munkát, olyan jól teljesít, hogy a cég Brüsszelbe, majd Londonba küldi részlegvezetőnek, ám az évek alatt túlnő feladatán, végül nem bizonyul jó műkereskedőnek, majd otthagyja munkáját, és egy viszonzatlan szerelem sérülésével költözik Párizsba. „Egy ilyen ember sokszor maga sem tudja, mire képes, de ösztönösen érzi: alkalmas vagyok valamire, igenis van létjogosultságom! Tudom, hogy egészen más ember lehetnék! Hogyan válhatnék hasznossá, mivel tudnék szolgálni? Van bennem valami, de mi az?” – írja öccsének, Theónak. Egyre mélyülő válság jelei mutatkoznak nála, befelé forduló és magányos lesz, leépülnek kapcsolatai, vallásos meggyőződése elmélyül, éjszakáit a Biblia tanulmányozásával tölti, és azzal tér vissza Angliába, hogy rálelt végre igazi hivatására. ,,Lelkész szeretnék lenni, szeretném vidámmá tenni a szegényeket” – írja egyik, bátyjához írt levelében. Van Gogh arra készül, hogy „mindenhol az evangéliumot hirdesse”. Így hát először jótékonysági munkát vállal tanárként egy ramsgate-i bentlakásos iskolában, majd segédlelkész és tanító lesz egy metodista lelkész mellett, ahol hamarosan kiharcolja, hogy megtarthassa első szentbeszédét a híveknek. A szegények lelki gondozásának kívánja szentelni életét. Családja érthető módon, meglehetősen örül ennek a választásnak és messzemenően támogatja terveit. A család úgy találja igen rossz állapotba került, és lebeszélik a londoni visszatérésről. Minden nap templomba jár, négy nyelvre fordítja a Bibliát, elmélyed választott hivatásában. Vincent Amszterdamba megy, ahol rokon támogatás mellett készül a teológiai főiskola felvételijére. A neves teológus nagybácsi, Johannes Stricker felügyeli felkészülését, aki elsőként adta ki Hollandiában Jézus életét. Vincent azonban a vizsgákon kudarcot vall, majd Laekenbe utazik, hogy egy három hónapos misszionárius-tanfolyamot végezzen el. Levizsgázik, de nem tartják alkalmasnak a lelkészi hivatásra. 1879-ben a brüsszeli papnevelde engedélyezi, hogy Vincent világi papként dolgozhasson hat hónapon át a Borinage-i bányavidéken. Januárban a belga Petit Wasmes bányászfaluban kap állást, itt apja hivatását folytatja lelkipásztorként. eközben és a bányászok gyermekeit tanítja katekizmusra és olvasásra, bibliai felolvasásokat tart a bányászoknak, betegeket ápol, szabad idejében pedig első tájképeit alkotja. Elszántan azonosulni kíván a környezetében élők nyomorúságával, úgy érzi, le kell mondania kiváltságairól, osztozni kíván a szegények szenvedésében. Ez a környék az egyik legborzasztóbb bányászvidék szélsőséges életkörülményekkel, kilátástalan szegénységgel. Éjszakánként a háziak hallják, ahogy sír, mert a falusi pék udvarában egy kunyhóban lakik, és a szalmán vet magának ágyat. Nem mosdik, a bányászok életét akarja élni, leszáll velük a tárnába is. Elöljárói szerint fanatizmusával és bizarr társadalmi elkötelezettségű viselkedésével lejáratja az egyházat, és egy sztrájk után rövid úton megszabadulnak tőle, nem hosszabbítják meg kinevezését. Hazatérés Van Gogh hetven kilométert gyalogol haza pénz és élelem nélkül. A bányavidéken ismerte meg az élet tragikus oldalát, és ezután egész életében e tragikus oldal jutott osztályrészül. Egyházi pályafutása itt véget ér. Miután a szegények igazát szenvedélyesen pártfogó Van Gogh-ot prédikátori tisztségéből felmentették, a képzőművészetet választja élethivatásul, mert a festés is elsősorban önmegvalósítás számára, bár nemcsak festőnek született, és nem is akart csupán festő lenni. A próféták utódaként ítéletet akart mondani a koráról, a festés közben is szüntelenül etikai kérdések foglalkoztatták. Ezért is hirdette a keresztény szocializmushoz közel álló tanait. Féktelen szabadságvágya áthatja minden megnyilvánulását: ösztöneit nem elnyomva, pózok nélkül élt és alkotott. S bár korántsem törekedett arra, hogy mártírrá váljon – csak nyersen és a sallangok nélkül szándékozott festeni és létezni egy magasabb rendű cél érdekében –, végigtekintve életén nem látni mást, mint nyomorúságot és mérhetetlen szenvedést. Az éjszakai kávéház képe nála a bűn fertője, a görcsbe ránduló ciprusok a felbomló lelki egyensúly lidérces szimbólumai, minden tárgy és égitest a létezés fájdalmát közvetíti. „Az élet furcsa mesterség, testvér”- írja testvérének, Theónak. NZS