"A szimbólumok vigasztalják a szellemet, hogy beláthassa: számára nem a földi lét az egyetlen lehetőség" (Paul Klee) A kilencvenes években, Nyugat-Berlinben járva, elvetődtem egy kiállításra. Az ürességtől kongó termekben, kicsit félve, kicsit unottan kóvályogtam, mint amikor egyedül van az ember, és ezt a társaságot már nem tartja különösebben szórakoztatónak. A téblábolásnak hamar vége szakadt. Valami letérített útvonalamról. Láthatatlan hullámok, légköri rezgések érkeztek a szomszédos teremből. Azt is megérzi az ember, ha messziről nézik. Egy kicsike kép nézett messziről. Vonzása plasztikus és egyértelmű volt – egy Klee-kép. Hát itt vagy! – súgtam elébe állva. (Klee: Vörös léggömb, 1922.) "A dolgok kitágult és megsokszorozódott értelemben mutatkoznak, látszólag ellentmondva a tegnapi racionális tapasztalatnak. A véletlenszerű lényegivé tételére törekszünk…" (Paul Klee: Alkotói vallomás, fordította: Tillman J. A.) Klee képeivel való minden találkozás, kis túlzással, sorsfordító erejű volt. (Mint ahogy jelzésértékű azt is, hogy mely alkotásaival, s miért nem találkozhattam.) Klee és Eliot művei meghatározó keretei annak a világnak, mely a felszínen túli roppant összefüggéseket tolmácsol. A Botanikus színház című alkotása például jelezte, hogy a dolgok szervesen kapcsolódnak egymáshoz az életben, burjánzásuk korántsem önkényes és véletlenszerű – holott más szempontból mégis az. A dolgok nem egy tőről fakadnak, de lassan beterítenek, benőnek és elviselhetővé puhítanak fel egy alapot, átrajzolják és betöltik a tereket, kerteket alkotnak – megrajzolják egy élhető élet, vagy egy leírható élettér, élet jellegzetességeit, s ami a lényeg: hogy mindebben rejlik egy szervező központ, egy izzó mag és centrum – amit nem veszíthetünk el soha. Ami belső lényegünk. Lényünk. Egy belső, dobogó lényegi Én. Jelen idő és múlt idő A jövő időben talán jelen van, S a jövő idő ott a múlt időben. Ha minden idő örökké jelen, Úgy minden idő helyrehozhatatlan. A lehetett volna elvont fogalom És csak egy kiokoskodott világban Marad meg mint állandó lehetőség. Ami lehetett volna s ami volt Egy célba fut és az mindig jelen van. Léptek visszhangja az emlékezetben A folyosón át, ahol nem haladtunk Az ajtóhoz, melyet ki nem nyitottunk A rózsakertre. Szavaim Visszhangja lelkedben. (T. S. Eliot: Négy kvartett. Burt Norton, Vas István fordítása) https://mek.oszk.hu/00300/00378/00378.htm (Klee: Botanisches theater, 1924-1934) https://lenbach.gwi.uni-muenchen.de:9044/ Klee élete végén számos angyalt alkotott. Ezek a szubtilis, törött, groteszk kis lények jelezték, egyre vékonyabb szálon kötődik az élethez. De e sebzett, fogyatékos angyalok ereje mintha azt sugallná, fordítva is létező a program: a lényegi véletlenszerűvé tételére törekszünk… NZS Klee képei a LAM Galériában