"A szimbólumok vigasztalják a
szellemet, hogy beláthassa: számára
nem a földi lét az egyetlen lehetőség"

(Paul Klee)

A kilencvenes években, Nyugat-Berlinben járva, elvetődtem egy kiállításra. Az ürességtől kongó termekben, kicsit félve, kicsit unottan kóvályogtam, mint amikor egyedül van az ember, és ezt a társaságot már nem tartja különösebben szórakoztatónak. A téblábolásnak hamar vége szakadt. Valami letérített útvonalamról. Láthatatlan hullámok, légköri rezgések érkeztek a szomszédos teremből. Azt is megérzi az ember, ha messziről nézik. Egy kicsike kép nézett messziről. Vonzása plasztikus és egyértelmű volt – egy Klee-kép. Hát itt vagy! – súgtam elébe állva.


(Klee: Vörös léggömb, 1922.)


"A dolgok kitágult és megsokszorozódott értelemben
mutatkoznak, látszólag ellentmondva a tegnapi
racionális tapasztalatnak. A véletlenszerű lényegivé
tételére törekszünk…"

(Paul Klee: Alkotói vallomás, fordította: Tillman J. A.)

Klee képeivel való minden találkozás, kis túlzással, sorsfordító erejű volt. (Mint ahogy jelzésértékű azt is, hogy mely alkotásaival, s miért nem találkozhattam.)
Klee és Eliot művei meghatározó keretei annak a világnak, mely a felszínen túli roppant összefüggéseket tolmácsol. A Botanikus színház című alkotása például jelezte, hogy a dolgok szervesen kapcsolódnak egymáshoz az életben, burjánzásuk korántsem önkényes és véletlenszerű – holott más szempontból mégis az. A dolgok nem egy tőről fakadnak, de lassan beterítenek, benőnek és elviselhetővé puhítanak fel egy alapot, átrajzolják és betöltik a tereket, kerteket alkotnak – megrajzolják egy élhető élet, vagy egy leírható élettér, élet jellegzetességeit, s ami a lényeg: hogy mindebben rejlik egy szervező központ, egy izzó mag és centrum – amit nem veszíthetünk el soha. Ami belső lényegünk. Lényünk. Egy belső, dobogó lényegi Én.

Jelen idő és múlt idő
A jövő időben talán jelen van,
S a jövő idő ott a múlt időben.
Ha minden idő örökké jelen,
Úgy minden idő helyrehozhatatlan.
A lehetett volna elvont fogalom
És csak egy kiokoskodott világban
Marad meg mint állandó lehetőség.
Ami lehetett volna s ami volt
Egy célba fut és az mindig jelen van.
Léptek visszhangja az emlékezetben
A folyosón át, ahol nem haladtunk
Az ajtóhoz, melyet ki nem nyitottunk
A rózsakertre. Szavaim
Visszhangja lelkedben.

(T. S. Eliot: Négy kvartett. Burt Norton, Vas István fordítása)
https://mek.oszk.hu/00300/00378/00378.htm
(Klee: Botanisches theater, 1924-1934)
https://lenbach.gwi.uni-muenchen.de:9044/

Klee élete végén számos angyalt alkotott. Ezek a szubtilis, törött, groteszk kis lények jelezték, egyre vékonyabb szálon kötődik az élethez. De e sebzett, fogyatékos angyalok ereje mintha azt sugallná, fordítva is létező a program: a lényegi véletlenszerűvé tételére törekszünk…

NZS

Klee képei a LAM Galériában