Birtokolhat-e egy ember minden tudást, amit az emberiség felhalmozott? Bele tudjuk foglalni a tudományos megismerés eredményeit a világképünkbe? Vagy a szubjektív értelmezés, a tényekhez való bizonytalan hozzáférés és az emberközpontú gondolkodás miatt valójában naivan és kisajátításra éhesen tekintünk bele a világba? Gerhes Gábor ATLAS-projektje a világ „tudhatóságával” foglalkozik, kiállítás, művészkönyv és tanulmánykötet formájában. Gyerekkorunkban sokan készítettünk gyűjteményes albumokat. Van, aki újságcikkeket vág ki, más emlékeket ragaszt be egy naplóba, megint más növényeket présel le. Akad olyan is, aki a napi vízállásjelentés adatait írja füzetek hosszú sorába. Egy effajta privát album összeállítása a szelektálás dacára a teljesség érzetét kelti: az egyén által megismert kozmosz lenyomatát, személyesen őrá jellemző szemszögből. Az elmúlt századok Wunderkammerei is hasonló logika mentén épültek fel: többnyire nem a tudományos alaposság és a kiegyensúlyozott reprezentálás volt a válogatás alapja, inkább az döntött, hogy mihez tudott hozzájutni a Wunderkammer tulajdonosa, milyen tárgyakat sodort a közelébe az élet (no meg a kereskedelem), és mi ragadta meg a személyes fantáziáját. A felvilágosodás során kialakult tudományos szemlélet bízott abban, hogy az egyén számára hozzáférhető tudás meg tudja haladni a Wunderkammer szintjét. Hogy a világ feltérképezhető, rendszerezve leírható, és az értelem a hétköznapi gyakorlatban is diadalmaskodik, racionális emberi cselekvésben. Gerhes Gábor ATLAS-kiállításának megnyitóbeszédében Tillmann J. A. nem véletlenül említette meg a 18–19. század meghatározó természettudósát, Wilhelm Humboldtot és az ő ambiciózus vállalkozását. Humboldt így fogalmazta meg Kozmosz című munkájának tervét: „Az az őrült ötletem támadt, hogy az egész anyagi világot, mindent, amit ma az égi terek és a földi élet jelenségeiről, a csillagködöktől kezdve a gránitsziklák moháinak geográfiáig menően tudunk, egyetlen műben ábrázoljam; egy olyan műben, amely egyszerre pezsdít fel és gyönyörködtet.” Gerhes Gábor képzőművész ATLAS-projektje ugyanezt a vállalkozást idézi fel, világképe azonban nem tizenkilencedik, hanem huszonegyedik századi. Benne van az a kétely, amely objektívnek tűnő szöveges vagy képi megnyilatkozásokban is a szubjektívat vagy manipuláltat keresi. Benne van a „post truth” társadalmak elbizonytalanodása. Benne a posztmodern iróniája és a jelentések szóródása. De az alkotás teremtő játéka és a személyesség egyéni realitása is. Gerhes ugyanis nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy ATLAS című, 368 oldalas, képes enciklopédiájában összefoglalja az univerzumról alkotott „tudásunkat”. Nem lehetetlenségnek gondolva a tudásszerzést, de sokszoros idézőjelet kihelyezve. A projekt csaknem öt évig készült, míg könyv formáját öltötte, amely aztán a Kiscelli Múzeum Templomterében időszakosan egy egészen rendhagyó kiállítás alapeleme is lett. Gerhes rendhagyó világ- és emberatlaszában csaknem 400 új fotográfia található. Közös bennük – a lenyűgöző technikai, esztétikai és gondolati minőség mellett – az, hogy mindegyik művészileg konstruált vagy pedig kifejezetten „hamis” a maga módján. Rendezett fotográfiákról van szó, amelyek egy része dokumentumnak tűnik, de a dokumentált tárgyak mű(vi) alkotások. A csontváz műanyag, a teleszkóposnak vélt felvétel nem a távoli űr jelenségeit mutatja, hanem többek között konyhai eszközöket. Mamutagyar, művirág, versenykupa, műanyagba öntött cserebogár: tárgyak Gerhes Gábor személyes Wunderkammeréből, amelyek mind valami mássá transzformálódnak a könyv lapjain. Az ATLAS-ban látható képek, szemben egy hagyományos atlasz vagy enciklopédia illusztrációival, hangsúlyosan műalkotások, amelyek a képzőművészet és a tudományos képalkotás szimbólumaira és vizuális sémáira egyaránt utalnak. Az, hogy a fényképezés objektivitása illúzió, ma már közhely a képtudományban. A 19. században, a fényképezés feltalálásának idején még érthető volt az a várakozás, hogy a technikai kép a „teremtés isteni tervének” láthatóvá tételéhez fog hozzájárulni, mára azonban iparágak épülnek a képi kommunikáció manipulálhatóságára. Mégis mindmáig naivan tekintünk a fényképek nyújtotta valóságra, nem a fikciót, hanem a realitást keressük bennük. „A technikai kép eme látszólag nem szimbolikus, objektív karaktere a nézőt arra indítja, hogy ne képnek, hanem ablaknak tekintse” – fogalmazott Vilém Flusser a technikai eszközökkel történő képalkotással kapcsolatban. „Úgy hisz neki, mint a saját szemének. És következésképpen nem is úgy bírálja, mint képet, hanem mint világszemléletet (ha egyáltalán bírálja). Kritikája nem a kép keletkezésének analízise, hanem a világé. Ez a kritikátlanság a technikai képpel szemben veszélyesnek kell, hogy bizonyuljon olyankor, amikor a technikai kép kezdi kiszorítani a szöveget. (…) A technikai képet nehéz megfejteni, egy különleges okból. Minden látszat arra mutat ugyanis, hogy egyáltalán nem kell megfejteni, mert a jelentése látszólag automatikusan megjelenik a felületén.” Gerhes Gábor ATLAS-a több szinten működik, és az egyik fontos szintje éppen ennek a kritikátlanságnak az átfordítása kritikába, gyanúba, konstruktív elbizonytalanodásba. A látás újrakezdésére buzdít, az analízis, az érvelés, az értelmezés kibillentésére és újrakezdésére, képről képre. Nem vezet el új magyarázatokig és összefüggésekig, hanem a rejtély és a képzelet terébe zár, ahol mindenki maga kell, hogy utat találjon. Minden ismerős az ATLAS-ban, hiszen a kultúránk alapvető szimbólumai és toposzai köszönnek vissza, még sincs meg az otthonos igazságok érzete a dekonstruálás miatt. Mennyire más hatású például egy reprezentatív hősi póz testábrázolása, ha a figura torzóként jelenik meg… Egyes képek, amelyek műszaki felvételeknek tűnnek, még le is leplezik magukat: belógnak a „házi barkács” eszközei, látszik a konyhaasztal. Hiába szoktuk meg, hogy a képalkotó technikáknak köszönhetően ma már láthatjuk a világ szabad szemmel nem látható, hétköznapi empíriával le nem ellenőrizhető jelenségeit is – az ATLAS felborítja ezt a bizalmat, és a „hamisított” teleszkópot vagy mikroszkópot valójában befelé, a kogníció, a psziché és az irracionalitás felé irányítja. Gerhes egy interjúban megfogalmazta, hogy az ATLAS készítésekor mélyen foglalkoztatta az a kérdés, hogy az emberi észlelés határain túlmenő felismeréseket valójában fel tudjuk-e dolgozni, vagy pedig csak élményként éljük meg. Ő maga találóan a kvázitudás gyűjteményének nevezi az atlaszát, és felhívja a figyelmet arra, hogy a tudáshoz való hozzáférés demokratizálódása azzal járt, hogy az információ nem kellően megszűrve érkezik el az átlagemberhez. A tudásunk jó része másoktól származik, azaz hinnünk kell a készen kapott ismeretekben, ennek a garanciái azonban felbomlottak. Egyéni feldolgozó és kritikai képességeink végesek, miközben a világunk elvben végtelenné tágult, és az adatmennyiség napról napra nő. Az ATLAS könyv szerkezete is egyszerre idézi meg a tudományos módszerességet és annak ironikus kiforgatását. A klasszikus enciklopédiaműfajhoz hűen van fejezet a világegyetemről, a természetről, növényekről, állatokról és az emberi testről. Az azonban már a filozófiai és a művészi értelmezések felé mutat, hogy önálló rész foglalkozik a rendezettséggel, a bizonyítékokkal, az emlékhagyással, a hiánnyal. De a „mizológia”, az értelem gyűlölete is külön tematikus egységként jelenik meg, ahogy a bátosz, a mélység is. Ezekre a fejezetekre bontani az univerzumot tüntetően önkényes, a taxonómia tagadása; közben mégis benne rejlik egy narratíva, a világ olyan újramesélése, ami a látható és feltérképezhető helyett a rejtőzőre és hiányzóra tereli a figyelmet. Az irodalom, a képzőművészet és az alternatív „tudományok” (pl. alkímia) területéről érkező fogalmak pedig kifejezetten a szubjektív alkotói aktivitást erősítik, a tények híján kialakuló „információs kiürülés” helyett az önálló megismerési és konstruálási lehetőségeket. A Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár Templomterében sajnos már nem látható az a kiállítás, amely hátborzongató szépségű, épített installációban jelenítette meg az ATLAS albumokat. Azonban az ATLAS album, ez a melankolikusan míves könyvtárgy, hozzáférhető és meg is vásárolható. Az albumot forgatva a képzőművészeti és filozófiai impulzusok mellett a változatos fotográfiai technikákra is felfigyelhetünk (köztük több archaikus fényképezési eljárásra). Az ATLAS lapozgatása egyrészt kimagasló művészi minőséggel való találkozás, másrészt különleges szellemi és vizuális kaland. A sötétséggel kezdődik, mint a teremtéstörténetek, és a sötétben végső soron a képzelet teremtő erejét gyújtja fel. Aki pedig szívesen foglalkozik tudománytörténettel, annak a művészkönyv mellett figyelmébe ajánljuk azt a tanulmánygyűjteményt is, amelyet a Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár jelentetett meg. Az ATLAS Szöveggyűjtemény tudománytörténeti, művészettörténeti és esztétikai szempontból járja körül a tudás, a megismerés, a technikai kép olyan alapvető kérdéseit, amelyek ma, az internet információs káosza és a képdömping korában relevánsak. Tanulmány foglalkozik például a tudományos megismerést szolgáló fotográfiával vagy a tudás archiválására foglalkozó intézmények (könyvtár, múzeum stb.) átalakulásával. A kötet szerzői: Földényi F. László esztéta, Frazon Zsófia etnográfus, Mélyi József művészettörténész, Mucsi Emese kurátor, Nemes Z. Márió költő, esztéta és Róka Enikő művészettörténész, muzeológus. Cziglényi Boglárka