A biológusok becslése szerint Földünkön ma mintegy 300-500 ezer növényfaj létezik. A növényi gyógyszerek, a természetes gyógymódok történetével foglalkozó kutatások eredményei arra utalnak, hogy a környezetünkben élő növényeknek nagyjából az ötödét használtuk-használjuk gyógyításra, betegségek megelőzésére. Dicső az európai fitoterápia múltja, annál is inkább, minthogy mintegy háromezer magasabb rendű növényfaj honos a Kárpát-medencében és környékén. Ezek közül úgy 426-ról biztosan tudjuk, hogy gyógynövényként a történelem során alkalmazták; nagyjából hatvanfélét termesztettek is, a többi faj esetében pedig vadon termő példányokról begyűjtötték a hatóanyagot tartalmazó részeket. Bár a statisztikák szerint bolygónk lakóinak négyötöde hagyományos terápiákkal kúrálja magát, a nyugati ember ritkán nyúl a gyógynövények után, ha egészségével valami gond van, nem alkalmazza és nem is ismeri föl a gyógynövényeket. A nyugat-római birodalom bukása (476) utáni első néhány században a középkori Európa gyógyászatában és gyógynövényismeretében meghatározó szerepet töltöttek be a szerzetesrendek, melyek egyre inkább a szegények és betegek támogatásának központjaivá váltak. A kolosotorok és monostorok köré építették föl a kórházak elődeit, az ispotályokat, amelyek egyúttal a mai, szociális intézmények őseiként is működtek, befogadták a vándorokat, a nincstelen szegényeket, támogatták és ápolták a betegeket és koldusokat. A kolostor és a monostor egyaránt rendházat, a magányba, elzártságba vonuló szerzetesek életének színterét jelenti. Nursiai Szent Benedek Európa fő védőszentje 480 táján született az umbriai Nursiában. Az előkelő származású ifjú elhagyta családját, Rómában tanult, majd a világi hívságok elől egy Subiacóhoz közeli barlangba vonult el. Évekig élt itt, és a helybéli pásztorok körében nagy tiszteletnek örvendett. Majd egy vallási közösség vezetőjévé választotta. 530 körül alapította meg saját kolostorát, a bencés szerzetesrend anyakolostorát Dél-Itáliában, Monte Cassino hegyén. Az általa kialakított életmód igen szigorú volt. A bencések templomot és kolostort építettek, és legfőbb céljuknak a szegények és betegek támogatását tartották, és szabályzatuk kötelezővé tette a szerzetesek számára a mezei és kerti munkát. Szent Benedek az általa alapított bencés rend legfontosabb feladatának tekintette a gyógyítást, az első kolostorkerteket is ők alapították a hatszázas években. Benedek 540 körül Regula címmel összefoglaló könyvet írt, melyben a szerzetesi élet minden mozzanatát szabályozta. A szigorú regula az egész napi aszketikus életmódot szabályozta, megszabta a kapcsolatok rendjét, a munka és imádság idejét, lefektette az étkezés szabályait és rendelkezett a fegyelmezés, a testi higiéné és munkarend, a spirituális fejlődést elősegítő gyakorlatok teljes rendszeréről. Megszabta az elöljárók és testvérek kívánatos viselkedési repertoárját, s mindezt az engedelmesség, hallgatás és alázatosság hármas rendszerébe zárta. Benedek saját életében a kísértések legyőzője, örökké harcolt a Sátánnal, ezért ő lett a tökéletes és legyőzhetetlen szent példája. Ezenkívül ő a közösségi élet szentje is, hiszen a szerzetesként élve tette csodáit, a rendnek mutatott példát, 547 márciusában halt meg. A bencés regulát azután Nagy Károly is buzgón terjesztette, mert birodalomépítő politikájában fontos szerepet szánt a szerzeteseknek, és kulturális-gazdasági központokká emelte a monostorokat. Ő maga is alapított ilyen intézményeket. A bencés rend a továbbiakban kellőképp megerősödött, és később az egyik legjelentősebb, műveltséget terjesztő és a gyógyítás gyakorlatát is fenntartó rend lett. A Monte Cassinó-i kolostor után a 7. századtól Szent Gallenben működő Benedek-rendi kolostor gyógyfüves kertjéről tervrajzok és leírások maradtak fenn. Ezekből kiolvasható, hogy lényegében itt szaktudással felvértezve számos növényt termesztettek: csombormentát, fodormentát, köményt, lestyánt és édesköményt liliomot, rózsát, karósbabot, borsfűt, boldogasszony tenyerét, ördögcérnát, rozmaringot, mentát, zsályát, rutát, íriszt. Később ezek kibővültek a ricinussal, a benedekfűvel, izsóppal, rutával, rozmaringgal, amelyek mindegyike ma is bevált gyógyteák alkotórésze. A kolostorkertekben a gyógynövények mellett olyanokat is neveltek, amelyek egyben vallási jelképként szolgáltak. A középkori keresztény ábrázolásokon gyakran alkalmaztak virágmotívumokat. Például a mályva Szent György, a szarkaláb Szent Dorottya, a kúpvirág Szent Apollónia, a ciklámen pedig Szent Péter gyakori kísérője és növényi jelképe. A bencés szerzetesek által Itáliából magukkal hozott és Európa-szerte elterjesztett benedekfű elnevezése és egyes népies nevei is (mint áldott bogáncs, áldott fű, áldott bárcs, áldott haloványka, pápafű) is erre emlékeztetnek. Az orvostudomány igen sokat köszönhet áldozatos munkájuknak. 1964ben VI. Pál pápa a nyugati szerzetesség alapítójaként és az európai szellemiség alakítójaként Szent Benedeket „Európa védőszentjévé” nyilvánította. MTI