Van az úgy, hogy az orvostudomány már nem segíthet, hiába a tudás, a gyógyításba vetett hit és a csodapirulák. Van az úgy, hogy már nem lehet mást tenni a betegért, csak csillapítani fájdalmát, s megtartani lehető legjobb állapotát. Van az úgy, hogy el kell fogadni, az életútnak vége. S akkor egyetlen teendő marad csupán: megadni az elmúlás méltóságát, segíteni letenni a terheket, hogy a halál ne rideg, félelmetes és magányos legyen. Különös karácsonyfa áll az óbudai Budapest Hospice Ház kertjében. A szalmacsillagok és a piros szalagok között elbújva, aranyzsinóron üzeneteket tart ágán a fenyő. Üzeneteket feleségektől férjeknek, gyerekektől apáknak, és unokáktól nagyszülőknek. Mindazoknak, akik már nem lehetnek a fa mellett a családdal – csak lélekben. Több éve már, hogy karácsony hetében nyílt napot tartanak a Budapest Hospice Házban. Ilyenkor eljöhetnek mindazok, akik itt búcsúztak el szeretteiktől, s azok is, akik szeretnének többet tudni a hospice-ról. Gyerekek, felnőttek, idősek. Karácsonyi fűszeres tea, és mézeskalács illata szökik utánunk, amikor Sándor Brigitta, az Alapítvány koordinátora végigvezet a Házon. – A karácsony nagyon is alkalmas ünnep arra, hogy végiggondoljuk örömeinket, veszteségeinket – mondja, s közben mutatja a nagy termet, ahol fehér, hímzett terítőn tálakban sütemény, a sarokban apró, feldíszített fenyő ragyog, s a nagy asztal körül 10-12 látogató beszélget mosolyogva. Míg körbejárunk, Brigitta arról mesél, mi is az a hospice-filozófia. – A hospice, ellentétben azzal, amit sokan gondolnak, nem a halálról szól. Sokkal inkább a méltóságról, az egymásra figyelésről, az elfogadásáról, hiszen az élet utolsó pillanatáig élet van. Ezért is szervezünk 30 órás akkreditált képzést pedagógusoknak, s fővárosi, vidéki iskoláknak olyan programokat, ahol a gyerekek megismerhetik ezt az életigenlő szemléletet, s általa fejleszthetőek a szociális készségeik. A Magyar Hospice Alapítvány nyolc éve a Margit Kórházból költözött a III. kerületi, régi bölcsőde épületébe. Öt éve fekvőbeteg részleg is működik a Házban, ahol olyan, gyógyíthatatlan rákbetegek töltik életük utolsó időszakát, akiknek otthoni ápolása már nem megoldható. – Első sorban az otthoni hospice szakápolás a feladatunk – mesél munkájukról Brigitta. – Jól képzett orvosok, nővérek, pszichológusok, gyógytornászok, dietetikusok, szociális munkások, lelkészek és önkéntesek dolgoznak nálunk. Feladatuk a kínzó tünetek enyhítése, a korszerű fájdalomcsillapítás, lelki támogatás és a jelentkező szociális problémák kezelése.. A legnagyobb szerep a hospice szakápolóknak jut. Az ő akkreditált képzésük megoldott, de egyelőre hospice szakorvosok még nincsenek Magyarországon. A nálunk dolgozó doktorok így csak tanfolyamokon juthatnak szakmai ismeretekhez, de januártól a debreceni egyetemen tervezik ennek a speciális képzésnek a beindítását. Az Alapítványnál minden ellátás ingyenes a betegeknek. Az otthonápolást a társadalombiztosítás fizeti, de az olyan, az OEP által nem finanszírozott ellátásokért sem kell fizetni itt, mint a pszicho-onkológia, vagy a fájdalomambulancia, amelyeket az alapítvány biztosít. Az adományoknak köszönhetően a fekvőbeteg ellátás is térítésmentes, ami másutt fizetős. Az otthonápolás országos lefedettsége évről évre javul, de a hospice fekvőrészleg nagyon kevés, a Hospice Házban is van várólista. – A hospice ápolás hatékony tüneti kezelés gyógyíthatatlan betegeknek, úgy, hogy közben a páciens a számára legjobb környezetben, az otthonában maradhat – folytatja a program koordinátor. – Ha a betegnek már szorosabb felügyeletre van szüksége, vagy a család nem tud segíteni neki, akkor van lehetőség arra, hogy a fekvőbeteg részleg egy-két ágyas szobáinak valamelyikében lássuk el. A hozzátartozók, legyen az felnőtt, vagy gyerek, bármikor bejöhetnek szeretteikhez, velük lehetnek az utolsó pillanatokban, átsegítve őket az élet utolsó pillanatain. Bár a tapasztalataink azt igazolják, mindenkinek az a legjobb, ha szerettei körében, otthonában hagyhatja el ezt a világot. Nem csak hospice ellátással foglalkoznak az Alapítványnál. Pszicho-onkológusuk a betegség diagnosztizálásától kezdve segíti a hozzájuk fordulókat abban, hogy feldolgozzák a rák okozta lelki megrázkódtatást. Ez a fajta segítségnyújtás független a betegség kimenetelétől, a gyógyítható betegeknek éppen úgy megadjuk, mint azoknak, akik már soha nem épülhetnek fel. A hozzátartozókat a gyász feldolgozásában támogatják a szakemberek, erre a szolgáltatásra nagyon nagy igény van. Érzésből adni és szeretetből az emberi segítséget a legnehezebb, de mégis szép feladat – így foglalta össze egyetlen, rövid mondatban a Budapest Hospice Ház önkénteseinek koordinátora, Sajgó Istvánné, Irén mindazt, amit a civil segítők tehetnek itt a betegekért. – Mi, önkéntesek vagyunk azok, akik mindazt nyújtjuk, ami a szakképzett ápolóktól, orvosoktól nem telik, de nem is várható. Palacsintát sütünk a kiskonyhában, ha valamelyik beteg azt kíván, segítünk a mosdatásban, vasalunk, vagy csak beszélgetünk. És vannak közöttünk olyanok is, akik a haldoklók mellett teljesítenek szolgálatot – meséli Irén, akinél korábban rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak, de a hospice felé sodorta az is, hogy nyugdíjazása előtt pszichiátriai betegekkel foglalkozott ápolóként egy szakrendelőben. – Vannak közöttünk egyetemisták, akik főleg a nyári szünetet töltik velünk, de legidősebb önkéntesünk, Csilla néni 77 éves. Ha egyszer valaki önkéntesnek jelentkezik hozzánk, nehezen szakad el tőlünk, van, aki már 14 éve áldozza a Hospice Házra szabadidejét, hétvégéit. A legtöbben azért jönnek segíteni, mert daganatos beteg van a családban, de lehet, hogy maguk is átestek ilyen betegségen, vagy elvesztettek egy szeretett nagypapát, testvért, férjet. Minden jelentkező mentálhigiénés szakemberrel beszélget először, majd 40 órás képzés következik, ennek befejeztével egy szenior önkéntestől lesheti el a gyakorlatot. A betegek otthonába azok az önkéntesek járhatnak, akik fél évet már az Házban dolgoztak. Betegágy mellett nem lehet önkéntes az, akit a megelőző két évben valamiféle gyász ért. S ez lehet a hozzátartozó halála, válás, vagy akár a munkahely elvesztése. De van, aki ezt nem is vállalja, ám boldogan segít a szervezésben, vagy PR-munkában. – A halál természetes – mondja Irén nyugodtan, és elmeséli, itt, a Házban nincs hangos halál. Csak szép, és nyugodt. – Itt pontosan abban segítünk, hogy lelkileg felkészülten, megbékélve hagyja itt ezt a világot a beteg. Hogy meg tudjon bocsátani, hogy el tudjon búcsúzni, hogy letehesse a terheit. A haldoklás út, amit a halálig teszünk meg. Itt, nálunk szép utakat látunk – s folytatja még, mert úgy lenne jó szerinte is, ha sokkal több ilyen ház lenne, s senkinek nem kellene egy 15 wattos égővel megvilágított, kopott, rideg csempékkel borított falú krónikus belgyógyászati osztály nyöszörgő vaságyáról elmennie. Egyedül, félelemtől gyötörten. Míg beszélgetve sétálunk a kijárat felé, Irén azt mondja, milyen érdekes ez, bölcsőde volt egykor az épület, ma meg Hospice Ház: az élet eleje, s az élet vége. – Megszületünk, élünk, s eltávozunk. Ez így kerek egész, s összetartozik. Aki nem így látja, sokat szoronghat – mondja, s közben mosolyog, arcán nincs szomorúság, csak végtelen derű. Ilyen különös emberek dolgoznak az Alapítvány házában. Hóban megbúvó, apró mécsesek világítanak a Hospice Ház karácsonyfája mellett. Egy-egy lélekláng a méltósággal eltávozottakért. Mindazokért, akik már nem lehetnek velünk az ünnepen. eLitMed.hu, Tarcza Orsolya