Babits gyakran írt barátja, Karinthy munkásságáról. Gyakran elemezte annak sajátos eszejárását, kacérkodását a tudományokkal és érdeklődő távolságtartását a testtől.
„Csupa értelem és gondolat volt, érdeklődő, bíráló és élcelő, a saját életével szemben is. Érzésem természetesnek találná, hogy az maradjon a halálával szemben is. Sok író szelleme teljesen együtt vonaglik a tényekkel, mondhatnám, testi életük tényeivel, mintha csak e tények függvénye volna. Ő nem tartozott ezek közé. Az ő szelleme fölülemelkedett a tényeken: a lehetőségek, a logika birodalmába.”– írta Karinthyról Babits Mihály.


Kortársait is megragadta Karinthy sajátos világlátása, írói stílusa, melyben az ötlet a maga filozofikus furcsaságaival jobbára fontosabb volt, mint annak beágyazása és megjelenítése a valóságban. Karinthy írásaiban mindig a logikát kereste, a fogalmak tisztázását és a tiszta mondanivalót, éppen ezért mondhatni, nem alakított ki biztos saját stílust, éppen ő, a stílusparódiák mestere gyakran írt kényszerből, pongyolán, hevenyészett mondatokkal ragadta meg a lényeget, mely mindennél jobban érdekelte.

"Mi van az életen túl, az nálunk talán csak őt izgatta. A halál, mint utazás, mint kísérlet… Mi van az életen túl, s mi minden lehet még az aktuális emberi életen kívül?" - ez őt minden más írónál jobban érdekelte.

Karinthy a legváltozatosabb műfajokban alkotott:
az újságkrokitól a filozofáló esszéig, a fantasztikus novellától a regényes utópiáig írt mindent, amibe csak élénk szellemét beletölthette. Ám nem írt szabályszerű regényt, mert amint Babits mondja, nem volt előtte a valóságnak kellő tekintélye. Nem volt előtte semmi tekintélye az életnek…, holott ő maga nem viccelt, hanem csak rámutatott az élet vicceire.

A kortársak szemében életműve talán kevésnek tűnhetne föl lángeszéhez képest, ám mégis teljes, egész. Karinthy személyében és attitűdjében megtestesítette az írót, ő maga épp oly fontos volt, mint alkotásai. Nem véletlen, hogy páratlan népszerűségnek örvendett, és kávéházi ablak mellett ülő alakja afféle városi nevezetesség volt, amit érdemes az idegeneknek megtekinteni, s nem véletlen az sem, hogy írói paródiáival ennek az életbeli szerepnek számtalan variánsát tárta fel, stílusbravúrjaival lényegében véve pszichológiai munkát végezve.

„Milyen csalódás rádöbbenni, hogy ő ezt nem olvassa már! Nemcsak ezt: semmit sem fog már olvasni, akármit csinálok. Ő nem halt meg bennem: de én meghaltam őbenne. Csak most jutok tudatára, mennyire megszoktam őt, mint életem tanúját.”- kiált fel Babits.
Valahogy így vagyunk mi is kedvenceinkkel.

NZS

2012. 07.