Riminiben látta meg a napvilágot. Filmes pályafutását gyermekkori élményei határozták meg: hétévesen látott bohócokat a cirkuszban, rendszeresen járt moziba, eszményképe Flash Gordon amerikai képregényhős volt. Apja kereskedőnek, ügyvédnek vagy mérnöknek, édesanyja papnak vagy jogásznak szánta, ő viszont festő szeretett volna lenni. Érettségi után Rómában újságírónak állt, portrékat és képregényeket rajzolt, rádiózott, és bedolgozta magát a filmgyárba. Egy rádiósorozata hozta össze Giulietta Masina színésznővel, akit 1943-ban feleségül is vett. 1944-ben, Róma felszabadulása után Fellini írta Roberto Rossellini filmrendező Róma nyílt város című alkotásának forgatókönyvét, és később is több, a neorealizmus mintájának számító filmben segítette a rendezőt. Filmgyártó céget alapított, majd a rendezéssel is megpróbálkozott, 1950-ben készítette el első filmjét, A varieté fényeit. A kezdetektől munkatársa volt Nino Rota zeneszerző. 1957-ben a vándorkomédiások között játszódó Országúton című filmjéért megkapta a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjat. A kitüntetést még három filmje nyerte el: 1958-ban a jövőben bizakodó, egyszerű római utcalány sorsát bemutató Cabiria éjszakái, 1964-ben az alkotói válságba került rendezőről (önmagáról) szóló Nyolc és fél, majd 1975-ben a gyermekkorát felidéző Amarcord (Emlékezem). Egyik legismertebb alkotása Az édes élet (1960), amelyben a főszereplő Marcello Mastroianni egy életét eltékozló újságírót alakított (az egyik mellékszereplő nevéből ered a világszerte a lesifotósokra alkalmazott paparazzo kifejezés). Első színes filmje a Júlia és a szellemek volt 1965-ben, egyik legösszetettebb alkotása az önéletrajzi utalásokkal teli Bohócok (1970). Későbbi filmjei: a Casanova, A nők városa, az És a hajó megy, a Ginger és Fred egyre több bírálatot kaptak, utóbbit hiába szánta tisztelgésnek, Ginger Rogers színésznő még pert is indított ellene. Utolsó filmje, az 1990-es A Hold hangja megszokott álomvilágát idézi burleszk hatásokkal. 1993-ban életművéért Oscar-díjat kapott, nem sokkal később agyvérzés miatt bal oldala lebénult. A betegségéről és halálközeli élményeiről tervezett film előkészületei közben halt meg 1993. október 31-én, felesége csak néhány hónappal élte túl. Minden hírneve ellenére pénzügyi antitalentumnak bizonyult, "fényűzése" egyedül a taxizás és az evés volt. Művészetében az álom és a valóság, az önéletrajzi elemek és a fantázia keverednek egy szimbólumokkal teli világban. Szatirikus érzéke, filozófiai hajlama és a társadalmi problémák iránti érzékenysége révén azt láttatja, amit a hétköznapok eltakarnak: az embert, a lélek mélyén rejtőző titkokat, a be nem váltott álmokat és vágyakat, a modern világ emberének magányát. Filmjeit gazdag képi világ, hatalmas, színpompás freskószerű ábrázolás jellemzi, a legnagyobb elismerésnek azt tartotta, ha rendező-festőnek nevezték. Az álmok könyve című naplóiban, amelyeket pszichológusa tanácsára vezetett, éjszakai fantáziáit "írta és rajzolta ki" magából harminc éven keresztül. Halála után az UNESCO Fellini-díjat alapított, szülővárosában, Riminiben Fellini Múzeum nyílt, a repülőteret is a város nagy fiáról nevezték el. Forrás. MTI 2015. 01.13.