Michelangelo pályájának elején alkotta a diadalmas Dávid szobrát, melyhez a firenzei városi elöljáróság kérésére fogott hozzá. A firenzei dóm műhelyében egy óriási márványtömb hevert érintetlenül, majd két évszázadig. 1501-ben látta meg Michelangelo, s háromévi munkával varázsolta elő belőle a fiatal, komor erő alakját. Michelangelo leghíresebb szobráért a közelmúltban is dúlt a háború. A firenzei polgármester szerint az alkotás Firenzéé, hiszen Michelangelo 1504-ben az akkori firenzei köztársaságtól kapta a megbízást, ezért az alkotás vitathatatlanul a város tulajdona. Az állam azonban a kulturális misztérium révén nem enged tulajdonából. Az ügyvédek szerint is állami tulajdon a szobor, hiszen a mai Firenze ugyanis nem közvetlen utódja a firenzei köztársaságnak. Michelangelo szenvedélyes művészete Michelangelo a reneszánsz kultúra mélyén lappangó drámaiság utolérhetetlen zsenije, kinek szenvedélyektől tépett, különc és magányos életét oly sokan igyekeztek megfejteni, holott ő maga vetette papírra végletes, konfliktusokban fogant világképét, emésztő szenvedélyét a szellem s az ideák iránt. Bár elterjedt róla, nem volt emberkerülő, csupán a nagy művészekhez méltó megszállottság és munkabírás nem hagyta nyugodni, s mondatta vele: "Sokan azt mondják, hogy a neves művészek különös lények, zárkózottak és szűkszavúak; holott azok is csak olyanok, mint a többi ember… Egyáltalán nincs igazuk azoknak a hiú henyéknek, akik egy munkás és elfoglalt művésztől azt várnák, hogy unalmukban szórakoztassa őket, holott oly kevés ideje van rá az életben, hogy igazán megvalósítsa, ami a rendeltetése." Ő maga a művészi szellem megtestesítője. Nemcsak szobrász, építész, de kiváló költő is volt, ki madrigáljai, szonettjei, leveleskönyve alapján a kor egyik irodalmi főszereplőjeként is megállta a helyét. Verseiben ő maga, a szenvedélyek, kétségek és ellentétek embere. Aki egyszerre kevély s önmarcangoló. Szonett Giovanni da Pistoiához A kizsigerlő nehéz munkában golyvám támadt, akár a kutak poshadt vizeitől a lombárd parasztoknak meg macskáknak; tenyészik a szakállam s az ég felé nő; felsebez az állvány; mellem, mint hogyha hárpiáé volna; szemembe festék csöpög, s a kápolna padlóján ezerszínű tavat táplál; ágyékom csüggedten tapad hasamra; tarkóm iga, kútgémnél nehezebb; semmi sem megy, nem jutok magasabbra; a bőr feszül és hámlik kezemen; hátam csomós; szeretnék elrohanni, s mint görbe íj, csak fekszem mereven. Jöjj és segíts, Giovanni. Becsületemnek vége. Elhagyott a tehetségem. Rossz festő vagyok Fordította Rónay György Álljon itt egyik szonettje, mely jól tükrözi kissé nyers, minden ízében igazmondó lényét, és a művészetét meghatározó központi gondolatot. Márványtömb-szonett A legjobb művész sem tud olyan eszmét, mit fölöslegével nem rejt a kő magába;s csak az elmét követő kéz bonthatja ki burkából a testét. A rossz, mi üldöz s a jó, mit szeretnék, így rejlik, könnyed, nemes, égi nő, benned; de vágyammal ellenkező lett a művem, s ez dúlja életem szét. Így nem szépséged, nem a szerelem, nem keménység, harag, végzet hatalma, szerencse vagy balsors tehet felőle, hogy, ha szívedben halál s kegyelem együtt lakik, lobogva bár, de balga elmém csak halált hozott ki belőle. Fordította Rónay György Michelangelo az egyetlen igazi neoplatonista, ki saját sorsának fordulópontjaihoz keresett művészete során alakokat. Míg nagy kortársa, Leonardo da Vinci képzetkörében a szellem ejti rabul az elemeket, melyek szétomolva később visszavágynak teremtőjükhöz, Michelangelo szemében minden jelenség egy természeten túli szépség visszfénye, melyet a halhatatlan lélek földi börtönébe zárva őriz, s vágyódik utána. Alakjai tükrözik, hogy e harc eleve kudarcra ítélt és a börtön halálunkig, Dávid megtöretéséig áthatolhatatlan. 2013. 02.21. szerda NZS