Keats Londonban született 1795. október 31-én. Már az iskolában lefordította az Aeneist, s élete végéig vonzódott az antik világhoz. 1814-ben Londonban orvosi tanulmányokba kezdett, de félbehagyta, 1817-től csak az irodalomnak élt, s a görögség, az angol gótika és az olasz reneszánsz felé fordult. Az 1817-ben keletkezett hosszabb műve, az Endymion történetét Ovidiustól kölcsönözte, s a romantika érzésvilágát tükrözte - a szerelmet transzcendens, önpusztító érzelemként írta le. 1818-ban jelentkeztek először tüdőbaja tünetei, öccse is tébécében halt meg. “Keats költészetét mindenekelőtt halálköltészetnek tartom. A „halál" (death) mint főnév hetvenhétszer szerepel a verseiben; a „meghalni" ige különféle változatai pedig több mint százszor. Költészetének azonban a halál nemcsak a tárgya, hanem az alanya is; sok esetben maga a halál szól belőle. Nem csoda, hogy orvosai állítólag eltiltották a versírástól. A költészet néhány rövid év alatt minden erejét fölemésztette.” „Keats költészete azt sugallja, hogy egyedül a halálszenvedély mértéktelen tapasztalata keltheti fel a létezés misztériumának felemelő és mégis letaglózó élményét.” – írta róla Földényi F. László. Keats beleszeretett Fanny Brawne-ba, de anyagi és egészségi helyzete beárnyékolta kapcsolatukat, 1819 októberében mégis eljegyzést tartottak. 1819-ben írta Boccaccio nyomán az Izabella vagy a bazsalikomcserép című elbeszélő költeményét, majd a Lamiát, a Szent Ágnes- estét, a nagy ódákat, a Hyperion két változatát. 1820 júliusában jelent meg utolsó kötete, s ez a kritika elismerését is meghozta számára. Rómában halt meg, s ezt íratta sírkövére: “Itt nyugszik valaki, aki a vízre írta a nevét.” A felirat tévedett, Keats kora angol lírájának legkiválóbbja volt. Byron kultuszának hanyatlásával Shelley és az ő elismerése egyre nőtt, s ma a világirodalom legnagyobbjai között tartjuk számon. „Nem a halált tartotta szépnek (nem volt dekadens), hanem a szépségben fedezte fel azt az erőt, amely az embert a halálba kényszeríti. Ezért nevezhette a halált ebben a szonettben is csúcsnak, az élet maximumának, amelyben minden túlcsordul: ha én meghalok, sugallja, akkor velem együtt minden meghal. A halál nála bármely pillanatban robbanni képes intenzitás, amelynek ormaira – mint az Endymionban írja – az önpusztítás fokain jut el az ember.„ (Földényi) Ezért is nehéz költészetének gondolatiságát hitelesen visszaadni a fordítások során. . Verseit a legkiválóbb magyar fordítók ültették át nyelvünkre: Tóth Árpád, Babits, Kosztolányi, Radnóti, Vas István, Szabó Lőrinc. Levelei is értékesek, mély gondolatok és érzékeny, kritikai szemlélet jellemzik, s életének, fejlődésének megértéséhez adnak kulcsot Forrás: MúltKor,Jelenkor