A több oldalról beérkező társadalmi megítélés döntötte el sorsát: Mimike soványító kúra alatt áll. Az utcán valaki megdögönyözte: Jaj, te kis hurkagyurka... – Szukakutya – mondtam szomorúan. – Kaki, kaki – kiabált rá a kisfiú (biztos a vastag hengeres test miatt) miközben vonszolták. Mi meg át a túloldalra, micsoda szégyen! Még vékonyabb formájában is olyan jószág a Mimike, amiről bohém leánykoromban kijelenthettem, na, ilyenem aztán nem lesz! (És lassan mégis megjelentek egyfajta életstílus elemei az életemben: vasárnapi húsleves, tacskókutya, muskátli is…) De így, osonhatok a kertek alján az éj leple alatt, álruhában, mint Zorró – egy dagadt kutyával. Mimikéről persze mindez lepereg. Hiába, éhezik. Sóhajtozva járkál. Tekergeti vastag derekát, lesi a szánkat, időnként mereven néz. Kódolja arcvonásainkat: eszünk-e, ettünk vagy enni fogunk…Ha elindulok a szobában, elindul. Ha megállok, elém áll. Ha tévézek, csüggedt fókamozgással jelzi, ő azért jelen van. Ha főzök, begerjedve jön főzni ő is. Lépek a forró olajjal, Mimike ráhajtja nagy busa, bajszos fejét a lábamra. Már nem lehet neki csak úgy nyújtani egy falatot, hangos fogcsattantással bekapja az egész karomat. Nyuszi hiába prüszköl a fürdőszobában, Mimike elorozza tőle a serclit és vérengző szenvedéllyel habzsolja fel… Kislányom nekiiramodik vele az utcán, néhány lépéssel simán lefutja Mimikét, aki persze nem is iramodik vele együtt. Vontatják kötőféken. Aztán befékez, a laza nyakörv átbucskázik a fején. Hiába szólongatjuk, nem jön tovább. Most valami incsi-fincsi szag köti le az utcára kitett kukák körül. Felemelt fejjel szippantgat, orrát beleüti a hóba, nyalogat valamit – jobb, ha oda se nézek, hogy mit. NZS