A legfrissebb, tavaly márciusi demográfiai adatokat az Eurostat tavaly év végén hozta nyilvánosságra. Abból feketén-fehéren kiderül, hogy a magyarok, hosszú idő után, megint rosszabb kilátásokkal indulnak az életbe: 1993-óta, tavaly első ízben csökkent a születéskor várható élettartam.

Az uniós statisztika szerint ötven év alatt a közösség országaiban átlagosan 10 évvel nőtt a születéskor várható élettartam. Ennek alapján egy 2014-ben született európai polgár átlagosan 80,9 évet fog élni. Ez persze, csak átlagos érték, ami régiónként erős különbségeket mutathat. Öt svájci, 16 olasz, 11 spanyol, 8 francia, 2 brit, 1-1 osztrák, görög, és finn régióban az átlagérték 83 év. Az élenjárók mellett persze megjelennek a negatív pólus, a lemaradók kevésbé optimista számai is. Bulgária, Csehország, Horvátország, Magyarország, Lengyelország, Románia és Szlovákia, valamint Törökország egyes régiói sorolhatók ide. Továbbá néhány portugál tartomány. Ezekben a régiókban a születéskor várható átlagos élettartam 78 év, vagy ennél is kevesebb. A negatív „csúcstartó” Bulgária Severozapaden tartománya, ahol 73 életévre számíthatnak a két évvel ezelőtt megszületettek.

Rákhalálban csoportelső Magyarország

A közösség 28 tagországának egészét tekintve 2014-ben a halálozások száma 4,94 millió volt, vagyis az előző évhez képest 1,1 százalékkal csökkent. A statisztika tavalyi, nyers halálozási arányszáma ezer lakosra vetítve 9,7 haláleset volt. A legtöbben Bulgáriában haltak meg (ezer lakosból 15,1 fő), a legkevesebb haláleset pedig (1000/8) Máltán, Luxemburgban, Írországban és Cipruson volt. Két évvel ezelőtt a legrosszabb halálozási arányszámokat némely bolgár régió produkálta: ezekben ezer lakos közül 14,5-19,8 fő halálozott el. Az unió országaiban vezető halálokok: a szív-érrendszeri keringési betegségek, a rosszindulatú daganatos betegségek és a légzőszervi kórképek. A szív-érrendszeri betegségek a legtöbb áldozatot Bulgária és Románia több régiójában szedték, ahol százezer lakosra átlagosan ezer, ilyen okból bekövetkezett haláleset jutott. Az említett régióknál valamivel kedvezőbb, ám az uniós átlagtól még mindig alaposan lemaradó területek: a balti államok, mind a hét magyar régió, az egykori NDK néhány régiója, a horvát főváros és környéke. Ezeken a területeken az átlagosnál gyakoribb a szívhalál. Az említett területekre az is jellemző, hogy az átlagoshoz képest sokkal nagyobb a különbség a két nem közti halálozásban, mégpedig meglepő módon újabban a nők kárára. Az uniós társadalmak egészségügyi rendszereire legnagyobb terhet még napjainkban is a rosszindulatú daganatos betegek száma és kezelése rója. 2012-ben a 28 tagország összes halálesetének a 26 százaléka rák miatt következett be. A legtöbb rákos Horvátországban és Magyarországon halt meg. Ebben a két országban 100 ezer lakosból évente átlagosan 325 rákbeteg hal meg, miközben az uniós átlag (a minden területen általában gyengébben teljesítő keleti régiókkal együtt) 293,6 haláleset jut 100 ezer lakosra.

Az Eurostat fentebb részletezett adataiból jól látszanak az összefüggések a lakosság különböző krónikus, olykor halállal végződő betegségeinek a gyakorisága és a születéskor várható élettartam között. Magyarországon 2014-ben a születéskor várható élettartam: 75,6 év volt, ami 2015-re 0,2 évvel tovább csökkent. Ebben az évben ugyanis 5400 fővel többen haltak meg, mint 2014-ben, ami rontott a várható életévek statisztikáján, vagyis a jövő generációk életesélyein. A hazai népességfogyás egyik eredője (az alacsony születésszám mellett) éppen az európai átlagnál magasabb halálozási arány. 2015-ben, a KSH adatai szerint például, az előző évhez képest, 4,2 százalékkal többen, összesen 130.600-an haláloztak el Magyarországon, ugyanakkor a velünk nagyjából hasonló népességű államokban ez a szám 107 és 127 ezer között mozgott. Az uniós statisztikánál a magyar halálozási átlag 70 százalékkal magasabb.

Pluszéletéveket is ad a diploma
Az eddigi összehasonlító adatok láttán kézenfekvő a kérdés: vajon miért ennyivel rosszabbak a magyarok életkilátásai, mint a régiós országokban lakóké? A szakirodalom a várható élettartamot szoros összefüggésbe hozza többek között: az egyén genetikai adottságaival, nemével, életmódjával, szociális és anyagi helyzetével, iskolázottságával és nem utolsó sorban az adott ország egészségügyi szolgáltatásainak a minőségével. 2014-es adatok szerint az alapfokú végzettségű férfiak átlagosan 65,3, a diplomások 77,2 életévre számíthatnak, vagyis a magasabb iskolázottsággal rendelkezők majdnem 12 évvel tovább élhetnek és ez az adat a 2007-eshez képest még jelentős javulást mutat. Akkor ugyanis 14 év volt az alapfokú végzettségűek és a diplomás férfiak között a különbség. A nőknél a két társadalmi csoport közötti különbség 75,7, illetve 81,3 év a felsőfokú végzettségűek javára. Ráadásul ezek átlagadatok, amelyek nem térnek ki a fokozottan hátrányos helyzetű magyar régiók, többségében mélyen aluliskolázott lakosságának ennél is aggasztóbb képet mutató adataira. A statisztika számai pedig messze túlmutatnak a demográfiai adatsorokon, mert arra hívják fel a döntéshozók figyelmét, ha másért nem, legalább az ország lakóinak életév nyeresége miatt kellene a jelenlegi tendenciákkal ellentétes, a diplomás képzést erősen preferáló oktatáspolitikát folytatniuk.

A 2014-es KSH adatok szerint Magyarországon az adott évben körülbelül 60 ezren valamely keringési betegség következtében haltak meg, ötödük (12.390 fő) agyi érkatasztrófa miatt. Ezzel is az uniós számsor legrosszabb helyezettjei között van Magyarország. A magyar stroke-haláleset 70 százalékkal több az uniós átlagnál. Nálunk háromszor annyian halnak meg benne, mint a franciáknál. A Magyar Stroke Társaság szerint hazánkban évente 45-50 ezer ember kap szélütést, közülük minden harmadik beteg azonnal, minden hatodik pedig egy hónapon belül belehal. A stroke-ot követő két évben pedig további egyharmaduk hal meg. A túlélőknek majdnem a fele maradandó károsodást (pl. féloldali bénulást) szenved. Az esetek 60 százalékában pedig valamilyen kognitív hanyatlás is bekövetkezik. Mindezek a tragikus esetek annak ellenére következnek be ilyen nagy számban, hogy napjainkban már, a betegek egy jelentős részénél alkalmazható, bizonyos célzott kórházi beavatkozások a magyar egészségügyben is rendelkezésre állnak. Ilyenek például a trombolízis, a katéteres embolektómia, vagy az angioplasztika. Ezek sikeres alkalmazásának azonban az volna a feltétele, hogy 3 órán belül a szélütött beteg megfelelő szakorvosi ellátásban részesüljön. Ennek a kritikus időintervallumnak a betartása azonban az esetek túlnyomó részében meghaladja a mai magyar egészségügy képességeit, mert későn érkezik az ügyelet/mentő a beteghez, nem a megfelelő kórházba viszik, a kórházban (pl. éjjel) éppen nem tartózkodik az azonnali beavatkozást elvégezni képes szakorvos stb.

A beteg vár, a daganat burjánzik
A rosszindulatú daganatos betegek kezelésénél hasonló problémák mutatkoznak, így nem csoda, hogy a rákhalálozásban is a statisztika végén kullog Magyarország. A 2015-ben Zombor Gábor akkori egészségügyi államtitkár javaslatára bevezetett, úgynevezett „kéthetes szabály” önmagában szinte semmilyen javulást nem hozott, nem is hozhatott, hiszen a probléma rendkívül összetett. Kezdődik a háziorvosnál, aki vagy felismeri az optimális esetben még csak kezdeti stádiumban lévő rosszindulatú folyamatokat és akkor továbbutalja páciensét a szakorvoshoz, vagy nem. Ha a beteg kezében ott van a szakorvosi beutaló, az esetek túlnyomó többségében 3-4 hónapot várakozik az előjegyzési listán, mire bejuthat a szakrendelőbe. Onnan utalhatja a szakorvos a kórházi diagnosztikára, CT, vagy MR vizsgálatra. Erre, valamint az azt követő vizsgálatokra a beteg jó esetben, megint minimum heteket várakozik, ha szerencséje van, néhány hónap leforgása alatt már műtőasztalra is kerülhet. A műtét utáni kezelés procedúrái ez után következnek, ahol vagy azért kell várakoznia, mert éppen nincs hadrendbe állítható radiológus, vagy azért, mert rossz a gép. Esetleg éppen nem áll a kórház rendelkezésére az a gyógyszer, amely a kezeléséhez szükséges volna. Telnek a hetek, hónapok, ami egy rákbetegnek az életébe kerülhet.

A fentebb részletezett súlyos kórképeket rendszeres szűrő és prevenciós programokkal lehetne megelőzni, illetve időben felfedezni. Ezeket a programokat – legalábbis szóban – 1990-óta eddig minden kormány, az aktuális ideológiától és pártállástól függetlenül támogatta és prioritást hirdetett a végrehajtásukban. Kisebb-nagyobb eredmények az évek során születtek is (pl. emlőszűrés), ám valódi áttörést nem sikerült elérni. Ennek okai összetettek. Például volt szakszerűen összeállított prevenciós program, a kormány forrást is adott hozzá, a lakosság jelentős részét viszont nem sikerült aktivizálni. Vagy, volt program, de nem volt rá pénz, csak írott malaszt maradt például a Semmelweis-terv prevenciós fejezete. Ma se program, se pénz nincs a szervezett, egész országot behálózó szűrőprogramokra és már többségében azok a páciensek is belefáradtak a többhónapos várakozási idővel járó procedúrába, akik eddig évente, kétévente végigjárták az alapvető szűrővizsgálatokat.

Lóránth Ida
eLitMed.hu
2017.március