A nyugalmi szisztolés vérnyomás 10, a diasztolés 5-8 Hgmm-rel csökken (sok héttel az edzések elkezdése után, a betegek mintegy háromnegyedén, csak addig tartóan, amíg edzésben maradnak). Érvényesülnek az edzés jótékony hatásai a lipidanyagcserére, a glükóztoleranciára, az endothelfunkciókra, a hangulatra, a szorongásra, a zsírmentes testtömegre, a csontállomány megtartására, a mozgásügyességre, a stresszfeldolgozás javulására, az aerobfunkciókra, a szimpatikus tónus csök - kentésében, a szívműködés gazdaságosabbá tételében, a szívizom védelmében, a nagyértörténések megelőzésé- ben, az oxidatív károsodás mérséklésében, a krónikus gyulladás jelzőinek csökkentésében

A primer terápiarezisztens hipertenzió kezelésében ígéretes invazív módszer a percutan transzluminális rádiófrekvenciás renalis denerváció. A beavatkozás eredményeként csökken a szisztémás szimpatikus túlműködés és így az artériás vérnyomás. A Szegedi Tudományegyetem I. Sz. Belgyógyászati Klinikáján kilenc terápiarezisztens (két férfi, hét nő; átlagéletkor: 55,0±4,0 év) beteg felelt meg a renalis denerváció elvégzéséhez szükséges, a beavatkozások idején javasolt feltételeknek. A betegek vérnyomásértékeit és ezzel egy időben a szívfrekvenciaértékeket a beavatkozás előtti napon, közvetlenül a beavatkozás után, hazabocsátáskor, majd 6, 9 és 15 hónap elteltével mértük. A beavatkozás előtti átlagos vérnyomásérték 178/107±7/5 Hgmm volt. A denervációt követően az átlag-vérnyomásértékek a beavatkozás után, a klinikáról hazabocsátáskor, 6, 9, majd 15 hónap elteltével csökkenést mutattak a beavatkozás előtti értékhez képest (sorrendben): -15/-17 Hgmm; -36/-16 Hgmm; -19/-9 Hgmm; -27/-21 Hgmm és -15/-16 Hgmm. A vérnyomáscsökkenés mellett az alkalmazott gyógyszeres antihipertenzív terápia igénye is csökkenést mutatott, bár ez nem volt elsődleges célja a beavatkozásnak. A denervációval kapcsolatos intra- és/vagy perivascularis szövődményt nem észleltünk egyik esetben sem. Tapasztalataink megerősítették, hogy megfelelő beteg kiválasztás esetén a renalis denerváció hatékony és biztonságos módszer a primer terápiarezisztens magasvérnyomás-betegség kezelésére. Annak megítélésére, hogy mindez szignifikáns cardiovascularis morbiditás- és mortalitáscsökkenéssel is együtt jár-e, munkánk nem alkalmas, erre csak nagy esetszámú randomizált, sham kontrollos tanulmányok adhatnak választ.

Megfigyeléses vizsgálatot végeztünk ambuláns vérnyomásmérés (ABPM) alapján azzal a céllal, hogy a II. és III. fokozatú hypertoniás betegek fix dózisú, lisinopril 20 mg és amlodipin 5 mg kombinációval történő nyolchetes kezelésének hatékonyságát vizsgáljuk. A vizsgálatban 30, gyógyszeres kezelésben előzetesen nem részesülő hypertoniás beteg vett részt, 36%-uk nő, átlagéletkoruk 52,44±11,54 év, testtömegindexük 28,73±4,54 kg/m2, kiindulási brachialis artériás szisztolés vérnyomásuk (SBP) 174,43±15,06 Hgmm, diasztolés vérnyomásuk (DBP) 102,83±10,67 Hgmm volt. Minden betegen 24 órás ABPM-mérést végeztünk a kiindulási állapotban és a nyolchetes kezelés után, az értékelést kiegészítve rendelői vérnyomásméréssel és a rutin vér- és vizeletvizsgálat paramétereivel. A fix dózisú, lisinopril 20 mg és amlodipin 5 mg kombinációval történő nyolchetes kezelés után az artériás vérnyomásban igen jelentős csökkenés mutatkozott. Az ABPM által rögzített, a szisztolés és diasztolés érték három mérési időszakban (24 órás, nappali és éjszakai) történő normalizálódása alapján számított normalizálódási arány 69% volt. A rutin vérnyomásmérés alapján pedig ugyanez az arány 79% volt. A laborértékeket tekintve szignifikáns változást mértünk a microalbumin értékében, 37,40 mg/24 h csökkenéssel (95%-os KI: 2,82-71,97; p=0,035), valamint az éh - gyomori glükóz értékében is mérhető volt, 0,64 mmol/l-es csökkenéssel (95%-os KI: 0,19-1,09; p=0,007). A vizsgálati időszak alatt egy betegnél sem jelentkezett szignifikáns mellékhatás. A fix dózisú, lisinopril 20 mg és amlodipin 5 mg kombinációval történő nyolchetes kezelés igen hatékonynak bizonyult a mérsékelt és súlyos hypertoniás betegek csoportjának kezelése során, valamint bizonyítást nyert, hogy ezt a hatást gyorsan, biztonságosan és jól tolerálható módon lehet elérni.

A szerző összefoglalja, hogy az elmúlt 40 évben a magyar - országi nefrológiai ellátásban szerzett tapasztalatai alapján milyen továbbfejlődési lehetőségeket és feladatokat lát a klinikai nefrológia és a dialíziskezelés vonat ko - zásában. Szóba kerül a nefrológusszakorvos- és -szakasszisztens-képzés változtatásának igénye és a betegoktatás fontos szerepe, a nefrológiai ellátóhelyek kapacitásának és a humán erőforrások bővítésének szüksége. Javasolja a megyei szintű teljes körű vesebeteg-ellátás megszervezéseit (kivétel a nefropatológia és a transzplantáció), a vonatkozó egészségügyi törvény újraértelmezését vagy változtatását. A végállapotú vesebetegek ellátásában az eddigieknél nagyobb hangsúlyt fektetne - a betegek egy csoportjában - a konzervatív kezelésre. A dialízist illetően fontosnak tatja, hogy az ellátás minél közelebb kerüljön a beteg otthonához (az otthoni kezelések hangsúlya!), és a magasan képzett, nagy gyakorlattal bíró dializáló nővérek kapjanak több kompetenciát és önállóságot. Hangsúlyozza, hogy a krónikusdialízis- program tervezett indulása a beteg sorsát nagymértékben meghatározza - ezért ennek elősegítése minden eszközzel fokozandó! Nem tartja helyesnek a dialízis uniformizálását, inkább az individualizált terápiát favorizálja. A dialízis minőségi indikátorai közül a legfontosabbnak a túlélést és az egészségfüggő életminőséget tartja - ezért javasolja azok rendszeres mérését. Ugyancsak fontos lenne a maradék vesefunkció rendszeres ellenőrzése dializáltaknál, mert ez szintén független rizikófaktora a túlélésnek. Foglalkozik még a vesefunkció „visszatérésének” jelenségével és a dialíziskezelés abbahagyásának kérdéskörével, amelyeknek nincs hazai szakirodalma.