A betegségek eredetének felkutatása során gyakran hajlamosak vagyunk megfeledkezni a környezetünkről. A belélegzett levegő, az elfogyasztott ivóvíz és élelmiszer, a bőrrel érintkező anyagok mindmind hatást gyakorolnak az emberi szervezetre. A fémek mindennapjaink nélkülözhetetlen részét képezik. Bányászatuk, feldolgozásuk és felhasználásuk folyamatos fémterhelést okoz és sokféleképpen fejtik ki hatásukat a szervezetre. Számos fém nélkülözhetetlen a homeosztázis fenntartásához, azonban a túlzott, illetve a káros fémek bevitele egészségkárosodáshoz, többek között daganat kialakulásához is vezethet. A fémek tumorkeltő hatásaikat több támadásponton keresztül fejtik ki. Helyettesítik egymást például a különböző transzportfolyamatok során és a fehérjék szerkezetében, oxidatív stresszt alakítanak ki, továbbá hajlamosak kötődni a DNS-hez, károsítva azt. Megfelelő alkalmazásuk esetén a fémvegyületek proapoptotikus hatása kerül előtérbe, így a daganatterápia eszközévé váltak. Napjainkban is széles körben alkalmazzák a platina(II)- vegyületeket kemoterápiás szerként, valamint számos kutatás irányul újabb, ideális terápiás és mellékhatásprofi llal rendelkező fémvegyületek felderítésére. Az összefoglaló közlemény célja felhívni a figyelmet a fémekben rejlő veszélyforrásokra, továbbá bemutatni változatos felhasználási lehetőségeiket a daganatterápia és a diagnosztika területén napjainkban és a jövőben.

A mikro-RNS-molekulák az átírt RNSmolekulák fehérjékre való átfordítását szabályozzák. Maria A. Cortez és munkatársai a Nature folyóiratban 2011-ben közölt tanulmányukban felvetik annak lehetőségét, hogy az általánosan elfogadott biomarker és transzlációs szerepük mellett a mikro- RNS-molekulákat nukleinsav természetű hormonoknak is tekinthetjük. Jelen cikkünkben bemutatjuk a hormonok és a mikro-RNS-ek olyan tulajdonságait, melyek alapján hormonszerű működésük valószínűsíthető.

BEVEZETÉS - Napjainkban már általánosan elfogadott, hogy az immunrendszer és a csontrendszer funkcionális kapcsolatban áll egymással. A menopausát követő nemihormon-hiány mind a csontszövet, mind az immunrendszer élettani folyamatait közvetve és közvetlenül egyaránt befolyásolja, megváltoztatva ezzel komplex kölcsönhatásukat. Munkánk célja volt, hogy meghatározzuk az immunrendszer szabályozásában központi szerepet betöltő gének expressziós mintázatát postmenopausás és praemenopausás, nem osteoporoticus csontszövetekben, különböző statisztikai analízisek alkalmazásával. ANYAGOK ÉS MÓDSZEREK - Kísérleteinkben 10 postmenopausában és hat, életkorban egyeztetett praemenopausában lévő nő csontszövetmintáit használtuk fel. A kiválasztott 50, immunológiai szempontból meghatározó gén transzkripciós aktivitásának eltéréseit TaqMan-próbaalapú kvantitatív valós idejű RT-PCR rendszerben vizsgáltuk. Az adatok statisztikai értékelését Mann-Whitney-féle U-teszt és diszkriminanciaanalízis (DFA) segítségével végeztük el. EREDMÉNYEK - Az egyparaméteres elemzés rámutatott három génre (CD14, HLA-A, ITGAM/ CD11b), amelyek kifejeződése szignifikánsan (p ≤0,05) csökken a postmenopausás csontban. Emellett hat gén (C3, CD86, IL-10, IL-6, TGFB3, TNFSF11/RANKL) átíródásának mértéke fokozódik a menopausát követően. Multiparaméteres DFA statisztika alkalmazásával a csontszövet menopausalis állapota határozottan elkülöníthető egymástól a legjobb elválást mutató géncsoportok - a T-sejt-függő immunfolyamatokban érintett gének, illetve a veleszületett immunitás részét képező antigénprezentációs folyamatokat kódoló gének - alapján. KÖVETKEZTETÉSEK - Immunológiai szempontú komplex transzkripciós profilvizsgálat alapján képesek voltunk jellemezni a csontszövet eltérő menopausás stádiumait. Genetikai információink hozzájárulhatnak az immun- és csonthomeosztázis összefüggéseinek további értelmezéséhez, illetve a menopausa következtében módosult csontszöveti mikrokörnyezetben zajló immunológiai mechanizmusok megértéséhez.

A daganatokkal való küzdelem napjainkban az emberiség egyik legnagyobb kihívása. Máig nem teljes az egyetértés azonban abban a tekintetben, hogy ez a betegség modern, civilizációs megbetegedésnek tekinthető-e, vagy pedig az emberiséget ősidőktől sújtó probléma. A kérdésre az írásos források és a paleopatológiai kutatások eredményei együtt adhatnak választ. A tanulmány a daganatok „sorsát” mutatja be történeti források, szakirodalmi adatok és saját kutatási eredmények alapján. A korai források arról tanúskodnak, hogy a daganat már az ókorban is ismert betegség volt. Az ősi állati és emberi fosszíliák paleopatológiai vizsgálati eredményei azt mutatják, hogy a rosszindulatú csontdaganatok, ha nagyon alacsony gyakorisággal is, de jelen voltak már az ősi állatoknál és az emberelődöknél is. Az előkerült fosszilis leletek számának növekedésével, és a modern diagnosztikai eszközök alkalmazásával a felismert és szakirodalomban közzétett esetek száma egyre gyarapodik. A rosszindulatú csontdaganatok történeti kori megjelenési formáira és gyakoriságuk változásaira fókuszáló átfogó magyarországi paleoonkológiai vizsgálatsorozatunk 11 000, az újkőkortól a késő középkorig terjedő időszakra tehető csontvázlelet elemzésén alapult. A makromorfológiai analízisen túl modern képalkotó és szövettani módszereket alkalmazó komplex vizsgálat 39 esetben azonosította a csontokon nyomot hagyó rosszindulatú daganatok valamely formáját. Malignus csontdaganatok valamennyi vizsgált régészeti periódusban előfordultak, és megjelenési formájukban nem volt kimutatható lényegi különbség a különböző történeti korok között.

Napjainkban, az egyre bővülő célzott diag nosz tika és terápia korában, még inkább közel ke rü lünk ah hoz az ideális állapothoz, amikor az adott beteg daganatához a leg hatékonyabbnak vélt te rápiát ki tud juk választani. Néhány alap probléma azonban még meg ol dásra vár. Az egyik a daganatok heterogenitása, kisebb-nagyobb jelentőségű kló nok kialakulása a progresszió so rán. Ennek fontosságát aláhúzza az, hogy a molekuláris hibák elleni szerek alkalmazását lényegében csak a da ganatok előrehaladt állapotában engedélyezik. Ezért sem csodálható, hogy a klinikai siker rend szerint átmeneti, a be teg ség a kezelés ellenére progrediál, az alkalmazott szerrel szemben re zisztencia alakul ki, melynek okai igen sokfélék (pl. újabb mutációk megjelenése, át kap csolás különböző jelátviteli utak között, visszajelző mechanizmusok hibái stb.). Az okoknak a megismerése még hatékonyabbnak tartott szerek fejlesztését vonja ma ga után. Ezekkel, vagyis a szerzett rezisztencia okaival és néhány megoldási javaslattal foglalkozunk, fontosnak tartott, kiragadott példákkal. Nyitott kérdés még bőven akad, mint például a rezisztencia okai kombinált kezelés esetén, vagy a rezisztencia és a progresszió kapcsolata, beleértve az azonos szerrel/szerekkel történő újrakezelés lehetőségét is.