A legsúlyosabb állapotú betegek ellátása az egészségügynek az a területe, amely folyamatosan az erkölcsi nézőpontok kereszttüzében áll. Az emberi élet meghosszabbításának és megrövidítésének lehetősége, az ezzel kapcsolatos döntési helyzet mindig is az orvosi etika egyik leginkább vitatott témaköre volt. A legfőbb kérdések ezzel kapcsolatban: - Kinek és mikor van joga eldönteni, hogy meddig éljen a beteg? - Szükségszerű-e a szenvedés? - Van-e lehetőség emberséggel elkísérni valakit a halálba vezető úton? - Milyen érveket hozhatunk fel az eutanázia ellen és mellett? - Mi a jó halál?

A hirtelen halál nemcsak coronariabetegséghez (CAB) vagy szívelégtelenséghez társul, hanem hypertoniában is jelen van, elsősorban a balkamra-hypertrophiával, a szisztolés nyomás nagyságával és az életkorral függ össze. A hypertonia társbetegségei (diabetes, CAB, szívelégtelenség és veseelégtelenség) nagyban elősegítik kialakulását. A hirtelen halál kamrafibrilláció vagy asystolia miatt következik be. A szerző a hirtelen halálhoz vezető és az EKG-n észlelhető depolarizációs és repolarizációs kóros jelenségeket és azok jellemző EKG-képeit demonstrálja. Hangsúlyozza a nyugalmi szívfrekencia és a szívfrekvencia- variabilitás jelentőségét is.

Az orvosi hivatás díjazásának problémái nem mai keletűek. Ráadásul az igazi hivatások (pap, jogász, orvos, pedagógus) közül szükségszerűen egyedül az orvosok végeznek fi­zikai munkát is, ami csak fokozza a díjazásuk körüli bizonytalanságot. Kétkezi munkáért az ókorban (sebészet, szülészet) az or­vost mesteremberként fizették, míg az or­vos-papok spirituális közbenjárásáért a beteg, tehetőssége szerinti hálaáldozatot mu­­­tatott be. Rugalmas díjtételként ez utóbbit ültette át világi használatra Hippok­ra­tész üzleti etikája. A középkortól egyes országokban a közhatalom az orvosoknak is tarifákat írt elő, máshol viszont, mint például Magyar­or­szá­gon, az orvosok szabadon egyezkedtek a beteggel. Nálunk ezért is okozott sokkhatást az 1891-ben „bismarcki” mintára be­vezetett szociális betegbiztosítás a nyomott költségtérítési kínálatával. Az első meg­ráz­kódtatás után olyan 100 év követ­ke­zett, amelyben minden lehetséges hibát elkövetve jutottunk el az 1989-es rend­szer­váltásig. A letűnt szocialista egészségügy (1949– 1989) után a háziorvosok vállalkozók lettek, de a mai napig közfinanszírozási gyámság alatt állnak. Járó- és fekvőbeteg szakorvosi ellátásban az alulfizetett közalkalmazottak (ha akarnak és tudnak) a hálapénzes kvázimagánpiacon kaptak „műkö­dési” engedélyt. Jelenleg a fogorvoslás a rendezett magán­finanszírozás egyetlen példája, sőt a „fogászati turizmus” a szakmát nemzetközileg is „beárazta”. Minden más szakterületen fo­kozódik a jövedelmi elégtelenség: az orvosok nagyobb fizetést követelnek, vagy külföldi munkát vállalnak, és időnként a hálapénzviták is fellángolnak. A fogászattal el­lentétben, az általános orvosi diplomákra épü­lő szakorvoslásban jelenleg nincs olyan etalon, amellyel összemérhetnénk az orvosok jövedelmi elvárásait, illetve a köz- és a magánfinanszírozás fizetési hajlandóságát. Jelen tanulmány először azt bizonyítja, hogy korábban volt ilyen etalon, majd be-mutatja, hogy politikailag elnyomva ma is létezik, és ha akarnánk, eldönthetné a lég­üres térben zajló „fizetésrendezési” vitákat.

A Binswanger-betegség patológiai szempontból az U rostokat megkímélõ subcorticalis periventricularis leukoencephalopathia. Vezetõ klinikai tünetei az exekutív funkciók zavara, dementia, járászavar, incontinentia, kedélyzavarok és pseudobulbaris paresis. A Binswangerbetegség oka tisztázatlan. Feltételezik a distalis periventricularis határzóna ischaemiás-hypoxiás károsodásait, amelyeket a medullaris arteriák sclerosisa, elongációja, a perivascularis terek tágulata és hypotensio, csökkent agyi perfúzió magyarázhat. Tünetei átfedéseket mutatnak a normális agykamrai nyomású hydrocephalusszal, a vascularis parkinsonizmussal és gyakran az Alzheimer-kórral is. A Binswanger-betegség diagnosztikai feltétele a képalkotó vizsgálatokkal ábrázolható leukoaraiosis, amely azonban nem azonos a Binswanger-betegséggel. A normális agykamrai nyomású hydrocephalustól az elkülönítést nehezíti, hogy söntbeültetés után vagy lumbalpunctiót követõen a Binswanger-betegség tünetei is javulhatnak. Valószínű, hogy a fent felsorolt betegségek között számos átmeneti forma és átfedés létezik, amelyek közös patomechanizmusában az egyik tényezõ a liquorkeringés zavara lehet.

Bevezetés – A háti porckorongsérv, és a sebészi megoldá­sát igénylő esetek ritka előfordulása miatt az alkalmazott feltárások a mai napig is kihívást jelentenek, és hatékony­ságuk is vita tárgyát képezi. A hazai gyakorlatban elterjedt leggyakrabban alkalmazott feltárások (costotransversectomia, laminectomia) mellett számos egyéb módszer is létezik, így a torakoszkópos műtéti eljárás és a hátsó transduralis feltárás. Egy eset bemutatása kapcsán az SZTE Idegsebé­szeti Klinikán és Magyarországon először alkalmazott hátsó transduralis sequesterectomia műtéti technikáját és előnyeit kívánjuk elemezni. Esetismertetés – Az 50 éves, achondroplasiás nanismusban szenvedő beteget 2011 óta több alkalommal operáltuk progresszív, több szegmensre terjedő, myelopathiát okozó nyaki porckorongsérv miatt. Visszatérő paraparesise hátterében végül porckorongsérvek igazolódtak a Th. VIII. és Th. IX. magasságokban. Miután intraoperatív elektrofiziológia alkalmazása a korábbi nyaki myelopathia miatt nem volt kivitelezhető, a legjobb és legbiztonságosabb vizuális kontrollt biztosító, hátsó transduralis feltárást alkalmaztuk. Következtetések – Megítélésünk szerint a hátsó trans­duralis feltárás megfelelő tapasztalattal rendelkező sebész számára eredményesebb és hozzáférhetőbb alternatívát kínál, szemben a hagyományos vagy technikailag nehezen kivitelez­hető, speciális eszköztárat igénylő, nagy szövődményrátájú feltárásokkal.