Az orvosi hivatás díjazásának problémái nem mai keletűek. Ráadásul az igazi hivatások (pap, jogász, orvos, pedagógus) közül szükségszerűen egyedül az orvosok végeznek fi­zikai munkát is, ami csak fokozza a díjazásuk körüli bizonytalanságot. Kétkezi munkáért az ókorban (sebészet, szülészet) az or­vost mesteremberként fizették, míg az or­vos-papok spirituális közbenjárásáért a beteg, tehetőssége szerinti hálaáldozatot mu­­­tatott be. Rugalmas díjtételként ez utóbbit ültette át világi használatra Hippok­ra­tész üzleti etikája. A középkortól egyes országokban a közhatalom az orvosoknak is tarifákat írt elő, máshol viszont, mint például Magyar­or­szá­gon, az orvosok szabadon egyezkedtek a beteggel. Nálunk ezért is okozott sokkhatást az 1891-ben „bismarcki” mintára be­vezetett szociális betegbiztosítás a nyomott költségtérítési kínálatával. Az első meg­ráz­kódtatás után olyan 100 év követ­ke­zett, amelyben minden lehetséges hibát elkövetve jutottunk el az 1989-es rend­szer­váltásig. A letűnt szocialista egészségügy (1949– 1989) után a háziorvosok vállalkozók lettek, de a mai napig közfinanszírozási gyámság alatt állnak. Járó- és fekvőbeteg szakorvosi ellátásban az alulfizetett közalkalmazottak (ha akarnak és tudnak) a hálapénzes kvázimagánpiacon kaptak „műkö­dési” engedélyt. Jelenleg a fogorvoslás a rendezett magán­finanszírozás egyetlen példája, sőt a „fogászati turizmus” a szakmát nemzetközileg is „beárazta”. Minden más szakterületen fo­kozódik a jövedelmi elégtelenség: az orvosok nagyobb fizetést követelnek, vagy külföldi munkát vállalnak, és időnként a hálapénzviták is fellángolnak. A fogászattal el­lentétben, az általános orvosi diplomákra épü­lő szakorvoslásban jelenleg nincs olyan etalon, amellyel összemérhetnénk az orvosok jövedelmi elvárásait, illetve a köz- és a magánfinanszírozás fizetési hajlandóságát. Jelen tanulmány először azt bizonyítja, hogy korábban volt ilyen etalon, majd be-mutatja, hogy politikailag elnyomva ma is létezik, és ha akarnánk, eldönthetné a lég­üres térben zajló „fizetésrendezési” vitákat.

Az utóbbi években az onkológia területén hatalmas kutatás folyik és ennek eredményeként lényegesen hosszabb túlélést láthatunk az orvoslás ezen területén. A tüdőrák, ha nem is vált gyógyítható betegséggé, kezd a krónikus betegségek családjába tartozni. Mind a sebészeti bravúrok, mind a sztereotaxiás radioterápia és a gyógyszeres kezelésben bekövetkezett változások eredményeként ma már az áttétes tüdődaganatos betegcsoportban sem ritka az ötéves túlélés, relatíve hosszú progresszióig eltelt idő mellett. Nagy túlélési előnyt jelentett a korábbi, harmadik generációs citotoxikus kombinációk után a hozzáadott, érnövekedés- gátló (VEGF-gátló) maintenance kezelés vagy a folyamatos pemetrexed citotoxikus kemoterápia. Az első igazi áttörést, a hosszú progressziómentes túlélést a célzott kezelés hozta, amely ismert driver mutációk mellett bizonyult hatékonynak. A másik nagy eredményt, különösen az éveken át „mostoha” laphámsejtes karcinómánál, az immunterápia, az immunellenőrző pontok gátlása jelentette, amelynek hatékonysága adenocarcinomában is igazolódott. Számos kutatás folyik az immunterápia adjuváns, neoadjuváns, valamint kombinált alkalmazásával (akár sugárterápiával, akár citotoxikus kemoterápiával kombinálva).

[Kérdésfeltevés - Napjainkban az alexithymia kutatása egyre fontosabb, leginkább az orvos-beteg és a pszichológus-beteg kapcsolat mentén, emellett bizonyított tény az alexithymia és a szomatizáció összefüggése is. Célkitűzés - A kutatás célja a krónikus fájdalommal élők érzelemfelismerésének és kommunikációjának vizsgálata, valamint egy online betegedukációs oldal megismertetése volt. A vizsgálat módszere, a vizsgálat alanyai - A vizsgálatba az SZTE, ÁOK, Neurológiai Klinika Fájdalom és Fejfájás Szakambulanciáján gondozott betegek, valamint a Budapest II. kerületi háziorvosi rendelőben megjelent fájdalombetegek kerültek bevonásra 2017 márciusa és 2018 áprilisa között. Személyes interjú során egy általunk összeállított Fájdalom-kérdőív, a Torontói Alexithymia Skála, az Érzelemszabályozási Nehézségek Kérdőív, valamint a WHO Jóllét Kérdőív rövidített változata került felvételre. Emellett a vizsgálati alanyok hozzáférést kaptak a www.retrainpain.org nevű weboldal - a szerzők által - magyar nyelvre adaptált felületéhez. Eredmények - A vizsgálatban részt vevő 92 fő közül 50 főt a szegedi Neurológiai Klinika Fájdalom szakambulanciáján kezelnek (1. csoport - harmadik szintű ellátás), 42 főt pedig egy fővárosi háziorvosi rendelőben (2. csoport - alapellátás). A Torontói Alexithymia Skálán 35 esetben igazolódott patológiás pontszám (≥60 pont), közülük 10-en az alapellátásból, 25-en a szakellátásból kerültek ki, az utóbbiaknál az átlagpontszám szignifikánsan magasabb volt (p = 0,003). Az Érzelemszabályozási Nehézségek Kérdőív 19 esetben jelzett kóros értéket, ebből 16 fő a szakellátásból, három beteg az alapellátásból került ki (p = 0,009). A www.ret­rain­pain.org elnevezésű oktatócsomag megtekintéséről csak 25 esetben (a vizsgálatba bevont betegek 27%-a) kaptunk visszajelzést, közülük 20 fő az alapellátásban, öt fő pedig a szakellátásban jelent meg. Következtetések - Bár a vizsgált, krónikus fájdalom szind­rómában szenvedő betegek tünettana több évre tehető, és megítélésük szerint tüneteik legalább közepes mértékben zavarják mindennapi életüket, az online felületen adott visszajelzéseik száma elmaradt a várttól. Mindemellett a www.retrainpain.org magyar nyelvre adaptált felületének látogatói inkább az alapellátási csoportból (2. csoport) kerültek ki, annak ellenére, hogy a fájdalom-szakambulancia betegei (1. csoport) átlagosan rosszabb szubjektív állapotról számoltak be. A jövőben az esetszám bővítésén, valamint a vizsgálat hosszmetszeti kiterjesztésén túl a betegek válaszadási készségének javítását is célunknak tekintjük.]

A tanulmány négy részre tagolódik. Az első rész a sikeres öregedés fogalmának a karrierjét mutatja be a pszichológiai nézőpontot elő­térbe helyező gerontológiai irodalomban (Cicerótól napjainkig) és rávilágít azokra a problémákra, amelyek miatt a mai napig nem sikerült igazolni ennek a tudományos konstruktumnak az érvényességét. Ismerteti a sikeres öregedés fogalmával rokon felvetéseket (aktív, egészséges, optimális, vitális, ha­tékony). A második rész bemutatja a ke­reszt­metszeti és a longitudinális empirikus vizsgálatokból származó eredményeket a si­keres öregedést befolyásoló tényezőkről. A har­­ma­dik rész a pozitív pszichológia keretében az idős személyek körében végzett ku­tatási ered­ményeket ismerteti, és javaslatot tesz a pozitív öregedésnek mint állapotnak a meghatározására. A javaslat szerint a pozitív öregedés a jó biológiai (testi), pszichológiai, szociális és spirituális működéssel jellemezhető állapot, és együtt jár a pszichológiai immunitás és a megküzdési kapacitás átlagon felüli szintjével, valamint a pozitív él­ményállapotok fenntartását garantáló, az élet praktikáiban eredményes helytállást sza­vatoló stratégiák hatékony alkalmazására va­ló képességgel. A negyedik rész egy empirikus, 7506 fő részvételével végzett vizsgálat eredményeit ismerteti, és bemutatja, hogy az időskori testi és lelki egészség fenntartásához milyen mértékben járulnak hozzá a jóllét komponensei (érzelmi, szociális, pszichológiai, spirituális), a pszichológiai immunitás, a pozitív orientáció és a virágzás. A kü­lönböző korcsoportok virágzásszintjének összehasonlítása azt mutatja, hogy 65 év után erősen csök­ken a virágzás azoknál a személyeknél, akiknek gyengül a pszichológiai immunkapacitása. A tanulmány a pozitív öregedés folyamatát úgy definiálja, mint a virágzás fenntartásának képessége a korral együtt járó kihívás pergőtüzében „flourishing under fire”.

Egykori tanítványa nyilatkozta, hogy „egy régi vágású igazi úr”. Azt a szemléletet, értékrendet képviseli, amire az idősebb orvosgeneráció ma is sokat hivatkozik, és amelynek lassan nyoma vész.