A folyadékháztartás egyensúlyának elérése, illetve megtartása a szív- és vesebeteg populációban kiemelt fontosságú, jelentősen befolyásolja a kezelés sikerességét. A volumentöbblet vagy -hiány korai felismerése és kezelése így alapvető fontosságú. A volumenstátusz felmérésére számos módszert alkal - mazhatunk, melyek segítségünkre lehetnek a diagnózis felállításában és a kezelés megtervezésében, követésében. Összefoglaló közleményünk célja, hogy bemutassuk a folyadékstátusz megítélésére alkalmazott technikákat. A széles körben elterjedt módszerek (fizikális vizsgálat, laboratóriumi tesztek) mellett számos, a magyar klinikai gyakorlatban kevésbé elterjedt, de könnyen alkalmazható módszert is bemutatunk, mint a mellkasi ultrahangvizsgálat és bioimpedancia-spektroszkópia. A módszerek előnyeit és hátrányait mérlegelve, valamint a beteg egyéni igényeit figyelembe véve választhatjuk ki a leginkább megfelelő technikát a folyadékháztartás megítélésére.

A rendelkezésre álló számos gyógyszeres terápiás lehetőség ellenére az optimális vérnyomáskontroll aránya mindössze 20-40%-ra tehető Európa-szerte. Ennek hátterében jelentős szerepe van az igen kedvezőtlen adherenciát eredményező többszörös szabad kombinációknak is. Habár a közel két évtizede megjelenő, és azóta folyamatosan egyre inkább teret hódító fix dózisú kettős kombinációk előnyösen alkalmazhatóak, a betegek jelentős részénél (>30%) azonban legalább három különféle támadáspontú gyógyszer adására van szükség az optimális vérnyomáskontrollhoz. Ennek megfelelően racionális igény mutatkozott a hármas fix kombinációk iránt. A Magyarországon tavaly óta elérhető, ACE-gátló perindoprilt, tiazidszerű diuretikum indapamidot és kalciumcsatorna-blokkoló amlodipint tartalmazó fix kombinációval szerzett tapasztalataink (ABPM-vizsgálatokkal igazolva) azt mutatják, hogy a kardiológiai társbetegséggel rendelkező hypertoniás betegek körében való rutinszerű alkalmazással jelentősen javítható a betegek terápiás fegyelme, illetve ezen keresztül a hosszú távú vérnyomáskontroll.

A stroke előfordulása 1970-től 2010-ig egyenletesen csökkent az ischaemiás és vérzéses formában egyaránt. Az előfordulás mértéke a legalacsonyabb Észak-Amerikában, valamint Európán belül kiemelten a mediterrán országokban és Franciaországban, valamint az ázsiai fejlett országokban. A kor előrehaladásával a stroke megjelenése növekszik. A vérzéses stroke kimenetele mindenütt rosszabb, szemben az ischaemiás formával, magasabb a mortalitás/incidencia arány.

A hypertonia több mint 1 milliárd embert érint, 60 év felett prevalenciája emelkedik, 50 év felett az emelkedett pulzusnyomással kísért izolált szisztolés hypertonia a legjellemzőbb, mely független prediktora a coronariaeseményeknek, stroke-nak, szívelégtelenségnek, illetve végállapotú veseelégtelenségnek (ESRD), kognitív funkcióromlásnak. A hypertonia kezelése a klinikai evidenciák alapján csökkenti a stroke (35-40%), a myocardialis infarktus (15-25%) és a szívelégtelenség (64%) rizikóját.

A szerzők összefoglalják azon fontos tényezőket, melyek szerepet játszanak a stroke kialakulásában. Ismertetik a jelentős régebbi és a mai ismeretanyagra alapozott tényeket és azok gyakorlati hasznossági értékét a klinikai gyakorlat és népegészségügy szempontjából. Kiemelkedően legnagyobb „súlyú” tényező a magasvérnyomás-betegség és a pitvarfibrilláció, de egyre nagyobb jelentősége van a diabetesnek, a visceralis obesitasnak, illetve ezek társulásának a hypertoniával. Saját tapasztalataikról is beszámolnak a 2-es típusú diabetes és a krónikus vesebetegség vonatkozásában.