Hypertonia és Nephrologia - 2010;14(06)

Hypertonia és Nephrologia

2010. NOVEMBER 20.

A D-vitamin pleiotrop hatásai, különös tekintettel a cardiovascularis rendszerre

NAGY Judit, KOVÁCS Tibor, KÖVESDY Csaba

A D-vitamin-hiányról újabban kiderült, hogy számos kedvezőtlen kimenetelű esemény - beleértve a cardiovascularis és tumoros morbiditást és mortalitást - kockázati tényezőjeként szerepelhet. Laboratóriumi adatokat is feldolgozó megfigyeléses vizsgálatok világítottak rá a D-vitamin pleiotrop hatásaira, amelyek számos fiziológiai folyamatot érintenek, így például a vérnyomás szabályozását, a sejtproliferációt vagy a gyulladás megváltozását, és amelyek számos, a D-vitamin-hiánnyal kapcsolatba hozható klinikai esemény előnytelen kimeneteléért felelősek. A jelen közleményben olyan vizsgálatokat mutatunk be, amelyek a D-vitamin-hiány incidenciájával és prevalenciájával foglalkoznak, valamint azokkal a kedvezőtlen kimenetelű eseményekkel, amelyek az alacsony D-vitamin-szinttel kapcsolatba hozhatók. Az összefoglaló alapján az olvasó jobban meg fogja érteni, hogy miért lett újabban a D-vitamin azoknak a rendkívül biztató tudományos vizsgálatoknak a tárgya, amelyek különböző betegcsoportokban (különös tekintettel a krónikus vesebetegekre) és az átlagnépességben egyaránt befolyásolni szeretnék a fentebb említett kedvezőtlen kimenetelű eseményeket. A jelen közleményben főleg a D-vitamin-hiánynak a cardiovascularis morbiditással és mortalitással kapcsolatos hatásait tárgyaljuk, amelyek jelentősen gyakoribbak a krónikus vesebetegekben. Kevesebb figyelmet szentelünk a D-vitamin-hiány egyéb, például a tumorokkal kapcsolatos káros hatásainak.

HUN 2010;14(06)

Hypertonia és Nephrologia

2010. NOVEMBER 20.

A D-vitamin protektív hatásai krónikus vesebetegekben

KÖVESDY Csaba, NAGY Judit

Az ásványianyagcsere- és csontelváltozások, amelyek részben a kóros D-vitamin-anyagcsere miatt alakulnak ki, korai és gyakori szövődményei a krónikus vesebetegségeknek. Az aktív D-vitamin-kezelést elsősorban a krónikus vesebetegségben és végstádiumú veseelégtelenségben szenvedő betegek biokémiai végpontjainak a korrekciójára és csontanyagcseréjük épségének a megőrzésére használjuk. A krónikus vesebetegséget kísérő ásványianyagcsere-zavarok és a megváltozott csontanyagcsere biokémiai komponensei összefüggést mutatnak a dializált és nem dializált, krónikus vesebetegségben szenvedő betegek fokozott mortalitásával. Ez a felismerés vezetett azokhoz az erőfeszítésekhez, amelyekkel a D-vitamin-kezelésnek elsősorban az összes és a cardiovascularis mortalitásra, újabban pedig a krónikus gyulladásra, a cardiovascularis mészlerakódásra és a proteinuriára gyakorolt hatását figyeljük. A jelen közleményben azokat a bizonyítékokat elemezzük, amelyek alátámasztják a natív és aktív D-vitamin-kezelésnek a klinikai kimenetelre gyakorolt kedvező hatását, hangsúlyozva azt a tényt, hogy az újabb vizsgálatok ezeknek a kezeléseknek a lehetséges renoprotektív hatását is feltárták. Végül rávilágítunk a további tudományos vizsgálatok fontosságára.

HUN 2010;14(06)

Hypertonia és Nephrologia

2010. NOVEMBER 20.

Erythropoiesisstimuláló hatóanyagok és az oxidatív stressz kapcsolata hemodializált betegekben

MONOSTORI Péter, S. VARGA Ilona, KISS József Zoltán, KISS István, HASZON Ibolya, PAPP Ferenc, SÜMEGI Viktória, BERECZKI Csaba, NÉMETH Ilona, TÚRI Sándor

A krónikus veseelégtelenségben szenvedő betegek cardiovascularis rizikójának emelkedésében jelentős szerepet játszik az oxidatív stressz (több más kockázati tényezőn túl). Az oxidatív stressz mértéke a vesefunkció romlásával együtt növekszik, a hemodialíziskezelések pedig ismétlődő oxidatív hatást jelenthetnek. Az erythropoesisstimuláló ágensek (ESA) a haematopoesisre, és ezen keresztül indirekt módon a vasháztartásra és az antioxidánsokra kifejtett hatásuk révén befolyásolhatják az oxidatív markerek szintjét. Cikkünkben áttekintjük az ESA-készítmények hemodializált betegekben történő alkalmazásával kapcsolatos ismereteket az oxidatív stresszre gyakorolt hatások fényében. Korábbi és újabb kutatási eredmények alapján foglalkozunk az ESA-kezelés jellemzői (az ESA típusa és adagolási rendje, a terápia időtartama, a kezelés megszakítása) és az oxidatív stressz összefüggésével.

HUN 2010;14(06)

Hypertonia és Nephrologia

2010. NOVEMBER 20.

Kimutatható-e kapcsolat a neuropathia és a hypertonia között?

ISTENES Ildikó, KERESZTES Katalin, KEMPLER Péter

A neuropathia általában nem önálló kórkép, hanem más betegségek részjelenségeként jelentkező tünetegyüttes. A legfontosabb belgyógyászati kórokok sorába a cukorbetegség, a krónikus alkoholizmus, az idült májbetegségek és a krónikus veseelégtelenség tartoznak. Kevésbé ismert, hogy idegbántalom hypertoniás betegekben is előfordulhat. A neuropathiák progrediáló formáinak sorába az autonóm és a szenzoros károsodások tartoznak: mindkettő rossz prognózisú és emellett jelentősen ronthatják a betegek életminőségét is. A szerzők röviden áttekintik az autonóm és szenzoros neuropathia legfontosabb klinikai jellegzetességeit. Cukorbetegekben kimutatták az autonóm neuropathia és a hypertonia összefüggését. Valószínű, hogy a domináló paraszimpatikus autonóm neuropathia révén kialakuló relatív szimpatikus túlsúly a hypertonia egyik fő kóroki tényezője e betegekben. Autonóm neuropathia fennállása esetén cukorbetegekben a fel nem ismert hypertonia valószínűsége körülbelül kétszeresre emelkedik, e betegekben indokolt ambuláns vérnyomás-monitorozás elvégzése. A szerzők igazolták, hogy az autonóm és szenzoros neuropathia az essentialis hypertoniának is gyakori szövődményei, amelyek szoros összefüggésben vannak a hagyományos cardiovascularis kockázati tényezőkkel. Megfigyeléseik alátámaszthatják a vascularis tényezők szerepét a neuropathia kialakulásában.

HUN 2010;14(06)

Hypertonia és Nephrologia

2010. NOVEMBER 20.

Fókuszban a centrális artériás nyomás. Béta-blokkolók - azonos hatóanyagcsoport eltérő hatásokkal

BARNA István

A β-blokkolók antihipertenzív hatása kiváló, emellett antiaritmiás, antiischaemiás hatásuk is igazolt. Mind monoterápiában, mind kombinációban A szintű bizonyítékok alapján javasolt szerek hypertoniában szenvedő betegek kezelésére. Az egyes β-blokkolók lipidoldékonyságban, membránstabilizáló hatásban és számos egyéb tulajdonságban is különböznek egymástól, amit a kezelés során kihasználhatunk. A nitrogén-oxid felszabadulását fokozó hatású nebivolol metabolikusan neutrális, vagy inkább kedvező, értágító és antioxidáns hatású. Az érfali tágulékonyság (stiffness) csökkenésének következménye a szisztolés vérnyomás növekedése, a csökkenő diasztolés coronariakeringés, a megnövekedett centrális pulzusnyomás és a cardiovascularis betegségek fokozott gyakorisága. A különböző vérnyomáscsökkentők eltérő módon befolyásolják a centrális vérnyomást, illetve az artériás stiffnesst. Az amlodipin, a doxazosin, a lisinopril, a bisoprolol és a bendrofluazid, illetve a nebivolol és az atenolol összehasonlító alkalmazása során az aorta pulzusnyomása jobban csökkent a nebivolollal, mint a más β-blokkolóval kezeltekben. Az atenolol és a nebivolol hasonló mértékű vérnyomáscsökkenést eredményezett, miközben a nebivolol adásakor az augmentációs index értéke szignifikánsan nagyobb mértékben csökkent. A nebivololcsoportban a centrális szisztolés nyomás is jobban csökkent, csakúgy, mint a centrális pulzusnyomás. Az újabb összehasonlító vizsgálatok alapján megfogalmazhatjuk, hogy a nebivololnak - az eddig megismert kedvező tulajdonságai mellett - az artériás stiffnessre kifejtett kedvező hatásával újabb egyedi tulajdonsága vált ismertté. Az általános érelmeszesedés folyamatában kiemelt szerepet betöltő endothelialis diszfunkció javítására képes, és az érfali rugalmasságot is kedvező irányba változtatja, ami a vérnyomáscsökkentéstől függetlenül a korszerű antihipertenzív kezelés egyik meghatározó β-blokkoló szerévé emeli.

HUN 2010;14(06)

Hypertonia és Nephrologia

2010. NOVEMBER 20.

A fokuszált ultrahang hatása a glomerularis ultrafiltrációra

FISCHER Krisztina

A glomerularis barriernek a filtrációt meghatározó fizikai alkotói a vér felől az elsődleges filtrátum irányába haladva a következők: az endothelialis réteg, a glomerularis bazálmembrán és a podocytaréteg.

HUN 2010;14(06)