Idős és igen idős életkorban a szervezet hanyatlásának egyik legáltalánosabban érvényesülő jele az izomtömeg és izomerő, az összerendezett mozgásképesség fokozatos csökkenése. Az izomzat jelentősége rendkívül sokrétű a szervezeti életfolyamatok fiziológiás regulációjában. Tömegének vesztése és működésének hanyatlása 70, majd még határozottabban 80 év felett részben fiziológiás öregedés eredménye, részben ezeknek a változásoknak az összefonódása patológiás történésekkel. A szerzők az etiopatogenezist és patomechanizmust molekuláris biológiai adatokkal is kiegészítve rámutatnak a klinikai következmények sokrétűségére is, amelyek általános gyengüléshez, elesésekhez, társbetegségek progressziójának gyorsulásához, az önellátó képesség behatárolódásához, végül elesettség/esendőség (frailty) szindrómához, majd halálhoz vezetnek. A tanulmány végül a kóros mérvű izomsorvadás diagnosztikai lehetőségeit, majd prevencióját, vagy a már kialakult sarcopenia progressziójának fékezési lehetőségeit tekinti át. Az utóbbi beavatkozások sikeressége rendszeres izomtréning és speciális fehérjében gazdag táplálásterápia, plusz D-vitamin kombinált alkalmazásán alapul.

Az elmúlt évben e folyóirat hasábjain elgondol kodtató írások jelentek meg szakmánk helyzetéről. Összességében elszomorító képet festettek a jelenről és a jövendő kilátásokról. Az oktatás helyzetéről sem mutattak hízelgő képet: „Az egyetemi stáb sok tagja számára az oktatás valóban púp a háton a számos egyéb teendő mellett.”

A rendszeres testmozgás alapvető fontosságú az öregedési folyamatok lassításában (például artériás érfal átépülés/merevség, anyagcsere, testsúly), azonban a versenysport jótékony hatása az említett folyamatokra, az irodalmi adatok alapján – különösképpen az úgynevezett erősportolóknál – megkérdőjelezhető. Ennek megfelelően a fizikai aktivitás cardiovascularis rendszerre kifejtett jól ismert jótékony hatásai ellenére kevés információval rendelkezünk az igen intenzív versenysportnak a sportkarrier abbahagyását követően jelentkező cardiovascularis hatásairól. Jelen irodalmi összefoglaló az aktív versenysportnak és az azt követő időszaknak a kardiometabolikus rendszerre, különös tekintettel a szisztémás vérnyomásra kifejtett késői hatásait és a metabolikus szindróma kialakulását tekinti át. Ezen változások során egy nagy teljesítményű cardiovascularis és anyagcsererendszer alakul ki a magas intenzitású munka elvégzéséhez, majd az hirtelen leáll, de a jelentős táplálékbevitel folytatódik. Régóta ismert, hogy a hypertonia a cardiovascularis betegségek kialakulásának jelentős patogenetikai faktora, amelynek egyik fontos patomechanizmusa a nagy- és közepes artériák rugalmasságvesztése, majd az arterio- és atherosclerosis kialakulása, amely szisztolés hypertonia kialakulásához vezet. Az érfalkárosodásban fontos szerepet játszanak a gyulladásos mechanizmusok és a thrombusképződés. A mikroerek tónusának növekedése szintén jelentős hatású, csökkentheti különböző szervek vérellátását, beleértve a coronariakeringést is. Számos kóros elváltozás a versenysport abbahagyását követően kialakuló elhízással és egyéb anyagcsere-eltéréssel (megnövekedett glükózintolerancia, inzulinrezisztencia, 2-es típusú diabetes mellitus) válik nyilvánvalóvá, valamint a következményes renin-angiotenzin rendszer aktivációjával, ami a nátriumretencióval együtt a magas vérnyomás kifejlődéséhez vezet. Bizonyított, hogy a nem versenyszerű sportolás, dinamikus jellegű aerob fizikai aktivitás fontos szerepet játszik a hypertonia megelőzésében. A frekvencia, intenzitás, idő és típus (FITT) program alapján történő fizikai aktivitás ajánlása egy olyan elsődleges és mindennapos terápiás megközelítés, amely a szív- és érrendszerrel kapcsolatos alapkutatás eredményeit átülteti a hypertonia kezelésébe, így az egészségi állapot alapján egyénre szabott fizikai aktivitás programot/terápiát lehet nemcsak a sportkarrierjüket abbahagyó versenysportolók számára, hanem széles társadalmi körben a betegek részére is biztosítani.

Az epidemiológiai adatok szerint a dialízist igénylő diabeteses betegek száma növekvő tendenciát mutat. A kiégett diabetes, a krónikus dialíziskezelés mellett, és a transzplantáció után kialakuló diabetes a hagyományos felosztáshoz képest új diabetestípusokat jelentenek. Különösen fontos az oktatásra való alkalmasság megítélése, az életmódra vonatkozó változtatások jelentőségének elfogadása. Az orális antidiabetikumokkal és inzulinnal történő terápiára vonatkozóan egyértelmű irányelveket még nem dolgoztak ki, hiszen ez a betegcsoport a korábbi nagy felmérésekben nem vett részt. Az egyénre szabott terápiás javaslatok megfogalmazásához elengedhetetlenül fontos a rendszeres önellenőrzés végzése, amely a váratlan helyzetek megoldásának is alapköve. Mind a hemodialízisben, mind a peritonealis dialízisben speciális szempontok érvényesek a diabeteses betegcsoportra, az összefoglaló cikk ezeket a jelenleg rendelkezésre álló ismereteket tekinti át, vázolva a diabeteses szövődmények kérdéskörét is.

Pályám kezdetén több színtéren is találkozhattam Leövey professzorral, tanulhattam tőle, vizsgázhattam nála, s ezért külön öröm számomra, hogy másfél évtized múltán a LAM számára én kérdezhettem az iskolateremtő professzort, egyetemi vezetőt, társasági elnököt, hogy csak legfontosabb címeit, tevékenységi területeit említsük. E beszélgetésben a belgyógyász tekinti át szakmájának változását, sikereit és kudarcait, a „belgyógyászati iskolák” elő- és eltűnését kritikus szemmel.