BEVEZETÉS - A társadalom idősödése fontos demográfiai változásokat eredményez a szívsebészetben. Az idősek kezelése során felmerül, hogy a szívműtét javítja-e az életkilátásokat, és a súlyos funkcionális korlátozottságot, amelyet a szívbetegség által kiváltott panaszok okoznak. MÓDSZEREK ÉS BETEGEK - A 2000. január 1. és 2006. június 30. között operált, 80 évesnél idősebb betegek retrospektív vizsgálatát tárgyaljuk. A 105 operált beteg átlagéletkora 81,5 év (80-87) volt. Betegeink 67%-a (70) szenvedett coronariabetegségben. Szignifikáns, tüneteket okozó aortastenosis 31%-ban (33) fordult elő, 16 esetben önállóan, 17 esetben coronariabetegséggel kombinálva. Egy-egy beteget operáltunk a mitralis billentyű elégtelensége, illetve aortastenosis és mitralis elégtelenség miatt. A műtéti euroscore 9,7 (5-18), a prediktív mortalitás 18% volt. A beavatkozások 9,5%-a volt akut, 42,9%-a sürgős, míg 47,6%-a tervezett. EREDMÉNYEK - A műtétek átlagos ideje 149± 23 perc, az aortalefogás ideje 65±11 perc volt. Az izolált coronariabetegség miatt végzett műtétek 82,9%-ában szívmotor nélküli technikát alkalmaztunk. A posztoperatív periódusban 2,9%- ban fordult elő veseelégtelenség, 37,4%-ban volt szükség transzfúzióra, valamilyen neurológiai deficit 2,9%-ban jelentkezett. A perioperatív szívinfarktus előfordulása 5,6% volt. A korai halálozási arány 4,8%, a késői (>30 nap) 14,3%. A követés lezárásakor élő 85 beteg közül 67 esetében (79%) a műtét előtti szívpanaszok megszűntek, fizikailag aktívak, önellátóak. Az életvitelben 14 beteg (17%) szorul segítségre, négy beteg (5%) önellátásra képtelen. KÖVETKEZTETÉSEK - Szívműtéttel 80 évesnél idősebb életkorban is csökkenthető a szívbetegség halálozása. A szívpanaszok megszűnésével javul a betegek funkcionális állapota, életminőségük hasonlóvá válik a nem szívbeteg kortársaikéhoz.

A transmyocardialis lézeres revascularisatio (TMLR) egy viszonylag új operatív technika olyan, angina pectorisban szenvedő betegeknél, akiknél bypassműtét vagy PTCA nem végezhető. A beavatkozás során a szívizom falába csatornákat fúrnak lézerrel, a kamra üregéig. Bár a hatás mechanizmusa még kérdéses, a különböző lézertípusokkal végzett klinikai tanulmányok további vizsgálatokra ösztönző eredményeket mutatnak. A szerző összefoglalja a nemzetközi tudományos irodalomban megjelent kísérletes és klinikai eredményeket, a hatásmechanizmusok áttekintésére koncentrálva.

Az európai és hazai orvoslás és képviselői óriási változáson mentek keresztül a 16- 19. század folyamán. Az orvoslás sokszínű piaca a 18. századtól kezdve jelentősen átalakult. A felvilágosult abszolutizmusnak a köz, az állampolgárok egészségét szem előtt tartó intézkedései indították el a modern orvosképzést és az orvosi professzionalizációt eredményező folyamatokat. Ennek során az orvoslás bizonyos képvise­lőit kiemelték a kézművesek, népi gyógyászok sorából (sebészek, gyógyszerészek, bá­bák, állatorvosok), másokat viszont ki­szorítottak (olejkárok). A felülről jövő kezdeményezést a reformkorban az orvosok, sebészek „öntudatra ébredése” követte, s megjelentek az önszerveződés első formái, igény a szakmai továbbképzésre, diszkusszióra az új folyóiratokon, egyesületeken, gyűléseken keresztül. A korszak legnagyobb kérdése a középkorból örökölt, ám a sebészet és a medicina új vívmányainak köszönhetően idejétmúlttá vált orvosdoktori és sebészmesteri kettős képzés megszüntetése, egyesítése volt, ami 1872-ben valósult meg, a doctor medicinae universalis cím bevezetésével. A modern orvosi hivatás kialakulásához hozzájárult az 1876. évi XIV. tc., azaz a közegészségügyi törvény, valamint az orvosok önálló érdekvédelmi szervezetei, az 1897-ben alakult Buda­pes­ti, valamint Vidéki Orvosszövetségek.