A szerzők mindegyike a trondheimi (Norvégia) Tudományegyetem Orvoskara Idegtudományi Részlegének kutatója, valamint a bostoni Harvard Medical School pszichiátriai osztályának munkatársa. Tanulmányuk célja az alkoholizmus kezelésében alkalmazott LSD hatékonyságának áttekintése. A hatvanas évektől nagyszámú vizsgálat született e tárgyban, nem mindegyik volt azonban kellőképpen kontrollált, ezért a szer terápiás értékét nem lehetett objektíven fölmérni. Vizsgálati módszerükben a PubMed és a PsycINFO adatbázisát 1943-2010 között kulcsszavakkal szűrték, a találatokat ezt követően két független szakember a címek és absztraktok alapján áttekintette és kiválogatta a megfelelő releváns szakirodalmi hivatkozások megléte szerint. Majd kiválogatták a vizsgálatokat tartalmazó tanulmányokat és a meta-analízis eljárás protokollja szerint megállapították a mintába kerülő és kizárandó tanulmányokat. Így megmaradtak azon tanulmányok, melyek randomizált kontroll-elrendezésben egyszeri, különböző dózisú LSD-t alkalmaztak alkoholisták kezelésére; kizárták az elemzésből a skizofréniával, illetve egyéb pszichózissal társult alkoholos kórképeket (mivel egyébiránt az LSD kezelés kontraindikációját képezi a pszichózis megléte). A szűrés alapján 6 megfelelő tanulmány került elemzésre. Ezekben mindösszesen 536 felnőtt személy szerepelt. A résztvevők önkéntesek, főként férfiak voltak, elsődlegesen „alkoholizmussal” kerültek alkoholprobléma-fókuszú kezelésbe. (Megjegyzendő, hogy 1952-ben, amikor a DSM-I verziója volt érvényben, az alkoholizmust úgy határozták meg, mint „kifejezett alkoholaddikciót egyéb azonosítható betegség nélkül a háttérben”.) A vizsgálati csoport tagjai 210-800 mikrogram (3 mcg/kg) egyszeri, orális LSD-adagot kaptak (a kontrollcsoport tagjai egyáltalán nem vagy csak alacsony dózisú, 25-50 mikrog LSD-t, illetve 60 mg d-amphetamint, vagy 60 mg ephedrin szulfátot kaptak, illetve egy vizsgálatban nem volt semmilyen szerhasználat.) A vizsgálati ülések előtt minden eljárásban szerepelt a betegek felkészítése, ez némely elrendezésben minimális, más esetekben kiterjedtebb felkészítést jelentett, általában nem közölték előre az LSD lehetséges hatásait. A vizsgálati ülés alatt némely elrendezésben pusztán a kezelők megnyugtató jelenléte és megfigyelése vette körül a betegeket, más elrendezésekben interjúzás, pszichoterápia, illetve aktív kísérés zajlott az LSD-ülések alatt. Csupán egy tanulmányban számoltak be arról, hogy részletes fókuszált alkalmakon dolgozták föl az LSD-ülés tapasztalatait, a többi tanulmányban mindössze rövid megbeszélés – vagy az sem – követte a vizsgálati ülést. Minden vizsgálatban világosan definiált, standardizált – bár különböző – módszerekkel (pl. Ivási Történet Kérdőív, Alkoholfogyasztási Skála, Alkoholfogyasztási Interjú stb.) regisztrálták a későbbi alkoholhasználatra vonatkozó kimeneti mutatókat. Az eredményeket tekintve, a kontrollcsoporthoz képest az egyetlen LSD-dózis alkalmazásával kombinált kezelések a káros alkoholhasználat szignifikáns javulását jelezték rövid és középtávú követés (3-6 hónap) esetén. Ez a különbség nem volt szignifikáns hosszú távú követés (12 hónap) esetén. Három tanulmányban az alkoholabsztinencia alakulását vizsgálták, itt rövid távú követésnél szignifikáns javulást mutattak az LSD-s csoportok. Ez a javulás nem volt szignifikáns középtávú követésnél. Az eredmények egybevágnak klinikai tapasztalatok sokaságával és egyéb nem véletlen besorolásos mintán végzett kutatásokkal. Megjegyzendő, hogy a közül a három tanulmány közül, melyben munkavégzésre vonatkozó adatokat is vizsgáltak, kettő jelzett szignifikáns javulást az LSD-s csoport tagjai között. Kérdés, hogy az eredmények fényében ez a megközelítés vajon miért nem nyer értékének megfelelő helyet a terápiás repertoárban. A lehetséges okok között említik a szerzők, hogy a véletlen besorolásos, kontrollcsoportos vizsgálatok eredményei egyenként nem annyira erőteljesek, hogy ezekből messzemenő következtetésre lehetett volna jutni; az idézett kutatások szerzőinek célkitűzése nem volt realisztikus, ezért nem értékelték kellőképpen a rövid- és középtávú javulást; a korai nem véletlen besorolásos klinikai vizsgálatok rögzítése nem kellően pontos és metodológiai problémákkal terhelt, ezért arra a téves benyomásra adhattak okot, hogy jól tervezett vizsgálatok nem is léteztek; végül, az LSD-t körülvevő összetett társadalmi és politikai vonatkozások nem tettek lehetővé rendszeres és támogatott klinikai kutatásokat. Egyetlen LSD dózis hatékonysága összevethető a naltrexon, acamprosat vagy disulfiram (Antaethyl) – az alkoholfüggőség relapszusának megelőzésére rendelt szerek – hatékonyságával. Az LSD-tapasztalati oldaláról az idézett kutatók megjegyzik: a betegek általános igénye volt, hogy jelentős belátást nyerjenek a problémáikba, ezzel a tapasztalattal az újjászületés lehetőségét elnyerve az ivás feladásához vezető elhatározáshoz jussanak. LSD-tapasztalatuk alapján önelfogadóbbá váltak, nagyobb nyitottsággal, érzékenységgel és optimista hozzáállással fordultak a jövőbeli problémák felé. Meglehetősen szokatlan, hogy egy terápiás szer egyetlen dózisa hónapokon át tartó pozitív hatású legyen – az inspiratív hatás természetesen csökken hosszú távon, a régi stresszekkel szembekerülve. Több kutató fölvetése szerint az LSD ismételt dózisa – pl. heti, vagy havi alkalmazásban – hosszabban elnyúlóan befolyásolhatja a káros alkoholhasználatot, mint az egyszeri alkalmazás. A szerzők további irányokat körvonalaznak az LSD-re adott egyéni reakciók, az LSD dózisainak és az alkoholista beteg visszaesése bizonyítékon alapuló megelőzésének kutatása terén, valamint az LSD alternatíváját jelentő rövid hatóidejű pszichedelikumok [meszkalin, pszilocibin,dimetil-triptamin (DMT)] értékelése területén. Szemlézte: Tremkó Mariann Eredeti közlemény: Lysergic acid diethylamid /LSD/ for alcoholism: meta-analysis of randomized controlled trials. Journal of Psychopharmacology, 8 March 2012 eLitMed.hu