A társas kapcsolatok alapvető szerepet játszanak az egyén jóllétében, azonban az agyi képalkotó vizsgálatok még csak most kezdik feltárni a társas kapcsolatok agyi reprezentációját. Az amerikai kutatók tanulmányukban azt igyekeztek feltárni, hogyan alakul az agyban más személyek reprezentációja annak függvényében, hogy milyen meghatározónak (közelinek) érezzük őket saját identitásunkban. A 43 vizsgálati személy önmagával és más személyekkel kapcsolatos reflekciós feladatot végzett el fMRI-ben (összesen 16 célszemély volt: saját én/szelf, 5 közeli hozzátartozó, 5 ismerős és 5 híresség). Ez előtt a vizsgálati alanyok beszámoltak arról, milyen közelinek érzik magukhoz az egyes személyeket, és mennyire érzik magukat magányosnak (a kutatók ennek alapján állították össze a célszemélyek listáját). A kutatók fejlett elemzési technikát használva értékelték az alanyok önmagukra és a többi személy nevére adott neuralis válaszait az eddigi tudásunk szerint az önreprezentációval kapcsolatos agyterületen (medialis prefrontális cortex, mPFC) és a teljes agyban. Az mPFC-ben és a szociális agyban az egyes személyek képére adott válaszok a 3 szociális kategória (közeli hozzátartozó, ismerős és híresség) szerinti clusterekbe rendeződtek. Az mPFC univariáns aktivációja, valamint a multivariáns mPFC- és szociális agyi aktiváció én–másik személy közötti hasonlósága a vizsgálati alany másik személlyel kapcsolatos szubjektív közelségérzésével arányosan nőtt. A gyengébb szociális kapcsolatokkal rendelkező (magányosabb) vizsgálati alanyok esetében a szociális agyban módosult az én–másik személy reprezentáció térképe, és az mPFC területén a magányosság az én és más személyek közötti reprezentációs hasonlóság csökkenésével járt együtt. A vizsgálat részletes bemutatásakor a Journal of Neuroscience-ben megjelent tanulmány szerzői kifejtik: a magányosság érzése bizonyítottan rontja a mentális és a fizikai egészséget egyaránt. Ismert továbbá, hogy az mPFC akkor aktiválódik, amikor az egyén saját magáról gondolkodik, illetve hasonló aktivációs mintát mutat akkor, amikor az egyén közeli személyekre gondol. A témába vágó korábbi vizsgálatok eredményei közül kiemelik a következőt is: amikor az egyén hozzá közelálló személyek arcképét nézi, a multivariáns mPFC-válaszok az úgynevezett eigenvektor-centralitást tükrözik, azaz annak mértékét mutatják, ahogyan a közeli személyek sok kapcsolattal rendelkező más személyekhez kötődnek (ez a népszerűség objektív mércéje). Korábbi vizsgálatokban az is kiderült, hogy a barátok ugyanarra a társas stimulusra hasonló neuralis választ adnak, vagyis elképzelhető, hogy az interperszonális közelség az önreprezentációban is megjelenik. A szerzők célja tehát az volt, hogy kiderítsék: hogyan reprezentálódik a személy és a többi ember közötti szubjektív kapcsolat az mPFC-ben (ha egyáltalán ott reprezentálódik), és hogy a magányosság hogyan módosítja ezt a reprezentációt. Az fMRI-vizsgálat során az alanyoknak pontozniuk kellett, hogy egy-egy tulajdonságot (pl. barátságos, szórakoztató, lelkes, udvarias) mennyire éreznek jellemzőnek a 16 célszemélyre. Ezt követően pontozniuk kellett, hogy mennyire érzik közel magukat a célszemélyekhez, mennyire érzik hasonlónak magukat a célszemélyekkel, és mennyire ismerik azokat, továbbá ki kellett tölteniük egy magányosságot mérő kérdőívet. Az így nyert adatok elemzése során először bebizonyosodott, hogy az mPFC aktivációs mintázata valóban reprezentálja a személy és a többi ember közötti szubjektív kapcsolatot, és a teljes agyi mintázat elemzésekor kiderült: a cingularis kéreg posterior része (PCC) is részt vesz a személy és a többi ember közötti szubjektív kapcsolat leképezésében (ennek az agyterületnek az aktivitása is lineárisan nőtt az alany és a másik személy közötti közelséggel és a mintázat is hasonlóan alakult). A szerzők megállapították azt is, hogy az azonos szociális kategóriába tartozóknak hasonló a neuralis reprezentációja, vagyis az mPFC jól szervezett térképet tart fenn a szociális hálónkról, és ehhez hasonló mintázat jelenik meg a PCC-ben is. Minél nagyobb a szubjektív közelségérzés, annál hasonlóbb válaszok keletkeznek az mPFC-ben az én és a másik neve hallatán, azaz, mint a szerzők megjegyzik: igaz lehet az a szociálpszichológiai tézis, hogy a hozzánk közelállókat beépítjük saját önképünkbe. Kiderült: a magányosság megváltoztatja azt az aktivációs mintát, ami az mPFC-ben és a PCC-ben az én és a másik neve hallatán keletkezik: 1., a nagyobb magányossággal együtt az mPFC-ben csökken, míg a PCC-ben nő az aktivitás (függetlenül attól, hogy a másik személy a három közül melyik társas kategóriába tartozik; és 2., ahogy a magányosság nő, a három kategória reprezentációja mind az mPFC-ben, mind a PCC-ben egyre hasonlóbbá válik egymáshoz. Különösen figyelemre méltó, hogy a középső kategóriába tartozók, azaz az ismerősök reprezentációja a magányosság növekedésével szinte azonossá vált az mPFC-ben. A magányosság tehát elhalványítja a társas kategóriák közötti és az azokon belüli különbségeket. Összefoglalójukban a szerzők kifejtik: az interperszonális közelség az én és a másik agyi reprezentációjának növekvő átfedésével jár együtt, ami igazolja azt a szociálpszichológiai tézist, hogy az én/szelf interperszonális természetű, és csak a többiekkel való kapcsolati háló kontextusában definiálható, azaz hogy az én/szelf minden kapcsolatban más és más: minden kapcsolatban az adott kapcsolatra jellemző relációs szelf működik, a magányosok önreprezentációja azonban lekapcsolódik a környezetről, és a magányosok kevésbé bírnak különbséget tenni a szelf és a többiek között. Szemlézte: Kazai Anita dr. Eredeti közlemény: Courtney, A. L., & Meyer, M. L. (2020). Self-other representation in the social brain reflects social connection. Journal of Neuroscience, 40(29), 5616-5627.