Új rendszermodell épül, amelyben azonban nincsenek ösztönzők és érdekeltségek, az alulról érkező kezdeményezések nem nyernek támogatást, nem teszi lehetővé a magánforrások szervezett bevonását, és a helyi, társadalmi kontroll sem érvényesülhet keretei között. Minderről dr. Sinkó Eszter, a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképző Központjának (SE EMK) igazgató-helyettese beszélt az IME egészségügyi szaklap tizenharmadik alkalommal megrendezett Vezetői Eszköztár Konferenciáján szerdán, Budapesten. Az elmúlt három évben döntő változások történtek az ágazat tulajdonosi viszonyaiban, a forrásteremtésben, a finanszírozási technikákban, a betegek, és az egészségügyi személyzet helyzetében. Az átalakulások összessége modellváltáshoz vezetett az egészségügyben – összegezte egészségpolitikai értékelésében a szakember. Az önkormányzati fenntartásban maradt szakrendelők kivételével államosításra került valamennyi kórház és rendelőintézet, amelyek fenntartója a Gyógyszerészeti és Egészségügyi Minőség- és Szervezetfejlesztési Intézet (GYEMSZI) lett. Jövőre sorra kerülhetnek azok a patikák is, amelyekben nem sikerül 25 százalékot meghaladó tulajdont szereznie a személyi jogos gyógyszerésznek, mert ezek a gyógyszertárak így szintén köztulajdonba, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár felügyelete alá kerülnek. Az önkormányzatok teremtették meg a társadalmi kontroll lehetőségét a rendszerben, ennek elvesztését veszteségként értékelte az egészségügyi közgazdász, míg az államtitkárság és a GYEMSZI szerint az egykezes irányítás lehetővé tette az egységes intézkedések bevezetését az ellátóknál. Míg az ágazatot érintő kérdések eldöntésében folyamatosan diktált a Nemzetgazdasági Minisztérium, a közigazgatás átalakításához kapcsolódva a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium is beleavatkozott az ügyekbe. Így a kormányhivatalok alá rendelt ÁNTSZ gyakorlatilag láthatatlanná vált a rendszerben. Többletforrás van is, nincs is Számottevő többletbevételt nem eredményezett, de a fogyasztói és gyártói szokásokat alaposan megváltoztatta a népegészségügyi termékadó (NETA) bevezetése. Ahogyan a termékadóból származó húsz milliárd forint, úgy a baleseti adóból beszedett 24 milliárd sem jelentett pluszforrást az ágazat számára – utóbbi megszüntetését egyébként fontolóra vették, majd elvetették –, hiszen ennyivel csökkent a központi költségvetés hozzájárulása az egészségügyi büdzséhez. Durván beavatkozott a Széll Kálmán Terv és a Széll Kálmán Terv 2.0 a gyógyszerkasszába, a tervezett, 190 milliárd forintos elvonástól végül elállt a kormány, de így is minden negyedik forint a gyógyszercégektől érkezik a rendszerbe. A generikus árverseny megtakarításokat eredményezett az E-alapban, ugyanakkor kedvezőtlenül hat a betegségek kezelésére. A pozitív szaldót erősíthetnék a központi közbeszerzések is, bár néhány intézményvezető jelezte: drágábban kapják most az eszközöket, mint korábban. Egyelőre nem hozott változást a társadalombiztosítási járulékok adóvá alakítása, ám Sinkó Eszter a rendszer filozófiájának szempontjából mégis nagy jelentőséget tulajdonít ennek. Az adó ugyanis a járulékokkal szemben nem keletkeztet jogosultságot. Mivel a társadalombiztosítás ma már nem önálló rendszer, hanem a költségvetés egyik fejezete, így a tb-rendszerek húsz évvel ezelőtt megadott önrendelkezési joga megszűnt. Nem hozhatott áttörést a munkáltatói betegbiztosítás vásárlásának engedélyezése, hiszen a biztosítók hiába ostromolták a kórházakat felügyelő GYEMSZI-t a kérdéseikkel, válasz híján nem tudtak piacképes termékeket kínálni. Jobb, ha nem lesz ellenőrzés? Hiába lobbizott az államtitkár, az Alaptörvénybe végül nem került be, hogy a hazai ellátási rendszer szolidaritáson alapuló nemzeti kockázatközösség, s ez mindenképpen rontott a betegek helyzetén. Ugyanígy sértette érdekeiket az Egészségbiztosítási Felügyelet kormányszinten eldöntött megszüntetése, amelynek helyébe csak másfél éves küzdelem árán sikerült felállítani az Országos Betegjogi, Ellátottjogi, Gyermekjogi és Dokumentációs Központot (OBDK). Bár a Központ az elmúlt egyéves tevékenykedése során csak egyetlen alkalommal vizsgálódott, mégpedig a János Kórházban, Sinkó Eszter megjegyezte, „ha az OBDK nem is kormányhivatal, reméljük, azért komolyan veszi magát”. Az elmúlt három év mérlegét javította az idei béremelés, igaz, a tavalyi sokat rontott rajta, hiszen annak kifizetése a meglévő belső források terhére történt. Beváltak a rezidensek itthon tartását célzó ösztöndíjprogramok is, ám 3-4 ezer orvos valószínűsíthetően elhagyta az országot, a veszteségeket egyelőre még nem vették számba. Miközben az ellátásban dolgozók fogukat összeszorítva próbáltak teljesíteni, újabb bizonytalansági faktorként érkezett a rendszerbe a 62 éven felüliek kötelező nyugdíjazása. Sinkó Eszter szerint a beavatkozás azért is billentette meg a rendszert, mert az idősebbek mellett dolgozó fiatal orvosok pánikba estek a rájuk váró többletfeladatok láttán, és inkább külföldre menekül. Ezzel a fajta migrációs hatással eddig senki nem számolt. Hatékonyságvesztés, a beavatkozási lehetőségek tárházának csökkenése lett a következménye annak, hogy csorbították a kórházigazgatók önállóságát. Továbbra sem lesz könnyű megfelelniük a szolgáltatóknak a hétfői magyar közlönyben, mintegy négyszáz oldalon megjelent szakmai minimumfeltételeknek sem, az elemző úgy fogalmazott: Mindenkinek megvan az oka arra, hogy ezek betartását ne ellenőrizzék”. eLitMed.hu, Tarcza Orsolya 2013-12-05