Az Amerikai Egyesült Államok kongresszusa költségvetési bizottságának elnöke, Peter Orszag augusztusban nyilatkozta, hogy „különböző hiteles források utalnak arra, hogy az amerikai gazdaságban az egészségügyben vannak a legnagyobb hatékonysági hiányosságok. Az Amerikai Egyesült Államokban évente 700 milliárd dollárba kerülnek azok az egészségügyi szolgáltatások, amelyek nem javítják a betegek állapotát.” A beszámolók értelmetlenül vagy csekély haszonnal végzett beavatkozásokról szólnak, melyeket a kártérítési perektől való félelemből vagy megvesztegetés hatására, másokat a betegek követelődzései miatt, vagy pedig a bevett rutin „esztelen” ismétléseként végeznek el. A költségvetési biztos szerint más országok kevesebbet költenek az egészségügyre, de ugyanolyan vagy jobb eredményet érnek el, tehát lehetne jobban csinálni, de hogyan? A New England Journal of Medicine egyik szerkesztője a megdöbbentő hír kapcsán járta körül ezt a témát. Mi is valójában a pazarlás definíciója? Lehet-e tenni valamit ellene, és ha igen, milyen hamar lehet költségmegtakarítást elérni? Összességében véve ugyanis az Egyesült Államok egészségügyi kiadásai nem voltak feleslegesek, mert kiszámítható, hogy a hosszabb élettartamnak, a jobb életminőségnek és jobb munkaképességnek az egészségügyi ellátásra visszavezethető hányada több gazdasági növekedést eredményezett, mint amennyi pénzbe került. Viszont az, hogy összességében hatékony volt az egészségügybe való befektetés, nem zárja ki, hogy annak bizonyos részei tényleg haszontalanok. Tehát mi is a pazarlás? Mindenki egyetért abban, hogy pazarlás olyan beavatkozást végezni, amely nem javítja, sőt, akár rontja a beteg állapotát. De feleslegesnek lehetne tekinteni azokat a beavatkozásokat is, amelyektől várható, hogy hasznosak legyenek, de később kiderül, hogy nem voltak azok – mintha lakásbiztosítást kötöttünk volna elemi károk ellen, majd utólag haszontalannak tartanánk ezt, mert a ház nem égett le. Tehát a pazarlás definíciójában benne kell foglaltatnia, hogy előre kell megítélni az egyes intervenciók várható hasznosságát, vagyis arra kell válaszolni, hogy mi lesz a várható előnye egy bizonyos betegcsoportban, és ezt a várható előnyt hiteles bizonyítékoknak kell alátámasztaniuk. Az elemzéshez a várható hasznot és kockázatot egyetlen számban kell kifejezni, erre szolgál például a megnyert életévenkénti költség, illetve a életminőség szerint korrigált megnyert életévenkénti vagy a rokkantság szerint korrigált életévenkénti költség. A különböző egészségügyi intézkedések egységnyi megnyert egészségügyi haszonra jutó költsége azonban igen széles tartományban mozog, az élet egyévnyi meghosszabbításának ára a különböző beavatkozások esetében néhány dollártól sok millióig terjed. Hol kell tehát meghúzni a határt, amelynél olcsóbb beavatkozásokat elvégezzünk, de a drágábbakat már pazarlásnak tekintsük? Bonyolítja a kérdést, hogy a túl drágának tekintett beavatkozások is hasznára válnak néhány betegnek, és az orvosok azt szokták meg, hogy minden olyan kezelést elvégezzenek, amely várhatóan hasznára válhat a betegeknek. Ráadásul a betegek ezt el is várják, főként, hogy nem ők fizetik az ellátásukkal kapcsolatos költségek nagy részét. A New England Journal of Medicine szerzőjének véleménye szerint az egészségügyben tapasztalható pazarlás elleni küzdelmet kutatással kell kezdeni. Igaz, hogy máig is több ezer költséghatékonysági elemzést közöltek, mégis az orvosok által végzett beavatkozásoknak csak a töredékéről készült megfelelő minőségű költséghatékonysági elemzés, jobbára olyanokból van kevés, amelyekben figyelembe vették az egy adott betegségben szenvedő különböző betegek egyéni jellemzőinek hatását. A szerző véleménye szerint ki kellene továbbá terjeszteni az egészségbiztosítás körét a jelenleg nem biztosított személyekre is, ami meglepő, mert ez első megközelítésben csak növelni fogja az egészségügyi ráfordításokat. Viszont a költséghatékonyságiból adódó megtakarítási kényszer tovább növelné a biztosított és a nem biztosított személyek ellátási színvonala közötti különbséget. Ez pedig könnyen vezethet olyan társadalmi feszültségekhez, amelyek veszélyeztetnék az egész rendszer létét. A szerző kitér a költségcsökkentés további módjaira is, többek között a betegek által fizetendő önrész növelésére, az orvosok hozzáállásának megváltoztatására megfelelő képzés vagy anyagi ösztönző eszközök segítségével, valamint az információs technológiák olyan irányú fejlesztésére, amely például a feleslegesen megismételt eljárások kiküszöbölésével gazdaságosabbá teszi az ellátást,. Azt a gyakran elhangzott ellenérvet, amely szerint bármelyik, az egészségügyi ellátást gazdaságossá tévő intézkedés hatása legjobb esetben is évek múlva jelentkezik, elegánsan hárítja el a szerző: véleménye szerint ez inkább csak újabb érv amellett, hogy minél hamarabb kell elkezdeni az intézkedéseket. Forrás:NEJM 359:1865-1867 Kapcsolódó Anyagok: Murphy KM, Topel RH, eds. Measuring the gains from medical research: an economic approach. Chicago: University of Chicago Press, 2003. Cutler DM, Rosen AB, Vijan S. The value of medical spending in the United States, 1960-2000. N Engl J Med 2006;355:920-927 Link Fuchs VR, Garber AM. Health and medical care. In: Aaron HJ, Lindsay JM, Nivola PS, eds. Agenda for the nation. Washington, DC: Brookings Institution Press, 2003:145-81 Szemlézte: eLitMed.hu, dr.Kern Dávid