Az angol születésű Elizabeth Blackwell az első nő, aki a new yorki orvosi iskola elvégzése után hivatásos orvosként munkába állhat. A nők részvétele és szerepvállalása a gyógyítás folyamatában az emberi kultúra kezdetén még egyértelmű és magától értetődő dolog volt. Csak a középkor után vált részvételük egyre problematikusabbá. Az archaikus emberi közösségekben a test ápolása, gondozása és a gyógyítás maga is női feladatként jelent meg, ma is az a gyűjtögető őstársadalmakban. Az ókor folyamán például számos nőt találunk Platón tanítványai között, és írásaiban elismerte a nők tehetségét az orvoslás terén a jeles gondolkodó. Püthagorasz krotoni iskoláját szintén több nő látogatta, később felesége, Theano vette át az iskola vezetését. Diogenész szerint Theano több orvosi tárgyú munkát írt, és ezekben főként a női bajokkal foglalkozott. A hellenisztikus korban a női betegeket inkább orvosnők látták el, minthogy jelentős volt a nemek ilyen jellegű szétválasztása is. A második század neves császári udvari orvosa pedig, Galénosz számos női orvosról elismerően nyilatkozik könyveiben, közülük is egy Antiochis nevű orvosnő személye emelkedik ki, akinek szobrát is meglelték. Salerno városában a 11-13. században is működött egy, messze földön híres orvosi iskola, mely természetesnek vette, hogy az orvoslás és a sebészet terén a nők jelentős számban tevékenykednek. Néhányuknak a neve is fennmaradt, például a gát szülés közbeni védelmét, illetve a gátszakadás ellátásának módját a Trotula nevű doktornőnek tulajdonítja az orvostörténet-írás, ainek műveiből származó idézetek női bajok gyógyítását tárgyalják. a híres gyógyító nők között szerepelhet a a később szentté avatott Hildegard van Bingen, aki német területen működött és képzett nőként más tudományterületeken, például a teológia és a filozófia területén is jeleskedett. Két orvosi tárgyú munkája áttekintést ad az egész korabeli orvostudományról. Habár egész életében nem volt más, mint Isten szolgálóleánya, tudós nőként jelentős ismereteket közvetített az anatómia, a fiziológia területén, még a négy vérmérséklethez kapcsolódó szexuális viselkedés területéhez is értett. A középkor derekáig tehát jellemző és bevett gyakorlat volt, hogy a nők a gyógyításban közreműködtek. A 13. század közepén következett be fordulat, ugyanis a párizsi egyetem 1220 táján megjelent rendelete elsőként megtiltotta az orvosi gyakorlat űzését mindazoknak, akik nem tartoztak a fakultás kötelékébe. Ebbe amúgy csakis nőtlen férfiakat vettek fel. A szigorú edictumhoz számos egyetem csatlakozott, s így a nőket egy csapásra kiszervezték a tudomány eme területéről. A 14. századtól kezdve már a nők gyógyító tevékenysége ellen folytatott küzdelemnek számos dokumentuma maradt fenn. 1312-től több nő részesült kiátkozásban, ami akkoriban igen súlyos büntetést jelentett. Európában ezek után évszázadokon keresztül a nők számára önálló orvosi diploma megszerzésére nem volt lehetőség. Hogy mindez egyáltalán megváltozhatott, az angol származású Elisabeth Blackwell (1821–1910) érdeme. Ő tört át az előítéletek falán azzal, hogy 1849-ben Amerikában orvosi diplomát szerzett, és 1851-től New Yorkban működött, ahol főként nők és gyermekek kezelésének szentelte magát. Orvosi tanulmányai alatt angol és francia nyelvtanítással tartotta fenn magát, s az ő példája adott első lökést annak a mozgalomnak, mely New Yorkban egy külön női akadémai megalapítását eredményezte 1856-ban. Balckwell a női orvosi oktatás mellett a nők jogainak előmozdítása érdekében is nagyon sokat tett. On the Abuses of Sex című esszéjében például vitába szállt azokkal, akik a nő szexuális szenvedélytelenségét idealizálják. A társadalmi intézményrendszer által megerősített előítéletes gondolkodásmód helyett a tudományos megközelítés térfoglalását tartotta szükségesnek.