A Simone Biles visszatér című dokumentumsorozat júliusban bemutatott részeiben az amerikai tornász nyíltan beszél arról, mit élt át a tokiói és a párizsi olimpia közötti években; hogyan próbált talpra állni és mindent újrakezdeni, miután 2021-ben – nagy esélyesként – fel kellett adnia az olimpiai versenyzést a tornászvilágban „twisties”-nek nevezett dezorientációs érzés miatt.

Simone Biles 2024. augusztus 5-én három arany- és egy ezüstéremmel zárta a párizsi olimpiát, ami tulajdonképpen nem annyira meglepő, hiszen sokan tudják, hogy olyan ugrásokra is képes, amelyeket riválisai meg sem kísérelnek utánacsinálni. Ugyanakkor mégsem volt ez az eredmény annyira evidens, hiszen a tokiói olimpián történtek után nagy kérdés volt, vissza tud-e térni egyáltalán a versenyzéshez, és még ha ez össze is jön, formába tud-e lendülni annyira, hogy 27 évesen újra dobogóra álljon egy világversenyen. A netflixes dokumentumsorozat rendezője, Katie Walsh sem tudhatta biztosan, hogyan alakul majd Biles következő olimpiai szereplése, de szerencsére nem hagyta abba tavasszal a forgatást, így 2024 őszén még két epizódban láthatjuk majd, hogy mi is történt a tornásszal Párizsban a kulisszák mögött. (Ennek azért is örülök, mert a Szilágyi Áron hullámvölgyét feldolgozó Egy mindenkiért például annak idején eléggé felhúzott azzal, hogy a tokiói címvédés előtt ért véget. Jobban egyébként, mint ha a Simone Biles-történetnek lenne vége Párizs előtt.)

A Simone Biles visszatér legelső epizódja azonban még nem a sikerről szól. Sőt, az az igazság, hogy elég kevés dologról szól, így egészen meglepő, milyen mélységekig jut el később a második rész. Míg a „Beírom magam a történelembe…” című premierben többnyire olyan általános dolgokról van szó, mint a már bizonyított sportolókra nehezedő nemzeti elvárások, vagy a koronavírus okozta elszigeteltség a tokiói olimpián, addig a „Nem török meg” című epizód ennél sokkal komolyabb témákat feszeget. Foglalkozik az afro-amerikai lányok helyzetével a sporton belül a ’80-as évektől napjainkig, a hírhedt Károlyi házaspár kemény edzői módszereivel, a Larry Nassar-féle szexuális zaklatási ügy felszínre kerülésével és Simone Biles traumatikus gyerekkorával is, mely a drogfüggő biológiai anyától a nevelőintézeten át a rokonok általi örökbefogadásig tartott. Azt hiszem, ha valakire egyáltalán nem túlzó a „survivor” terminust alkalmazni, akkor az Simone Biles.

A dokumentumsorozat eredeti címe, a Simone Biles Rising nem csak a tornász visszatérésére utal, hanem egy Maya Angelou-idézetre is, amelyet Biles magára tetováltatott: „And Still I Rise” (magyar fordításban: „mégis szállok”). Ez az attitűd látszik meghatározónak abban, hogy a sportoló nem adja fel egykönnyen akkor sem, ha éppen nehéz időszakot él át. Biles elmeséli, hogy mindig is bizonyítani szerette volna, hogy meg tudja csinálni, amit nem néznek ki belőle (és a 142 centijéből, gondolom), és hogy egy időben aktívan kereste azokat a dolgokat, amelyektől félt. Erre azonban már nem volt szükség azután, hogy tornázni és ugrani kezdett, vagyis minden egyes nap félt. „Legtöbbször csak próbálok nem meghalni” – mondja a kamerába úgy, hogy a nézők végre felfogják, Tokióban tragédia is történhetett volna abból, hogy nem tudta átlátni, éppen hol van a levegőben. 

A Simone Biles visszatér azért egy fontos alkotás, mert megpróbálja az amerikai (értsd: USA) életfelfogást, az uralkodó prioritásokat kicsit átformálni, hasonlóképpen az olyan, közelmúltban készült filmekhez, mint az Első kézből: Töréspont (2021), vagy éppen az Agymanók 2. (2024), amelyek a mentális egészséget helyezték előtérbe egy sporttal összefüggő sztoriban. Természetesen az továbbra is cél, hogy az ember kihozza magából a maximumot, és ezzel példát mutasson másoknak. Viszont (immár) különbséget kell tenni aközött, ha valaki rengeteg fizikai, mentális és érzelmi munkát tesz abba, hogy a legjobb legyen valamiben, és aközött, ha konkrétan veszélyezteti az egészségét. Biles pályatársai és egykori tornászok is elszörnyedve beszélnek például arról az 1996-os atlantai ugrásról, amit Kerri Strug úgy végzett el sérülten (edzője biztatására) az amerikai csapat győzelméért, hogy borítékolható volt egy még durvább sérülés, ami után fel sem tud majd állni a szőnyegről. 

Ma már nem oké, ha egy edző akarja eldönteni, mit vállaljon be a versenyzője. Ma már nem oké, ha egy edzőtábor olyan hangulatú, mint egy börtön. (Talán éppen ezért is reagált Simone Biles olyan hevesen a párizsi olimpia alatt McKayla Skinner posztjára, melyben az egykori csapattárs az aktuális amerikai csapat munkamorálját szidta a korábbi éra versenyzőinek hozzáállásához képest.) Miután az amerikai tornászlányok sportorvosáról, Larry Nassarról 2016-ban – a riói és a tokiói olimpia között – kiderült, hogy kiskorú tornászok tömegeit molesztálta, egyúttal az is világossá vált, hogy az esetek egy része megelőzhető lett volna, ha az évekkel korábbi bejelentéseket a tornász szakma felnőtt képviselői komolyan veszik. (Az ügyről érdemes megnézni az At the Heart of Gold illetve az Athlete A című dokumentumfilmeket.) Bár konkrétumok a Simone Biles visszatérben ezzel kapcsolatban nem szerepelnek, történik utalás arra, hogy a tornászt is rettentően megviselte a történtek feldolgozása.

Bár Simone Biles története nem mások hibáztatásáról szól, ennek ellenére kiderül belőle, hogy kiknek lenne még érdemes önvizsgálatot tartani. Azoknak biztosan, akik úgy ítélkeznek a sportolók fölött (akár a közösségi médiában, akár a sajtóban), hogy nem is értik pontosan, miről van szó. A példa itt természetesen az, amikor Simone Biles-ra a „quitter” címkét akasztották, amiért végül a lelátóról nézte csapattársait Tokióban, megvádolva őt azzal, hogy a „hisztije” önzés az USA-val és a csapattársaival szemben... De azok sem teljesen normálisak – mutat rá a tornász –, akik olimpiai teljesítményeik helyett a sportolónők sminkjével vagy hajával foglalkoznak. Úgy tűnik, az egyetlen megoldás erre az lehet, ha a tornászok igyekeznek kizárni az életükből ezt a fajta zajt a versenyek alatt.

A dokumentumsorozatnak azonban hősei is vannak, mégpedig azok, akik érzelmi támaszt nyújtanak Simone Biles-nak, amikor szüksége van rá. Férje, a szintén sportoló (NFL-játékos) Jonathan Owens, akivel közös jövőt terveznek, és akinek az az elve, hogy „csak a nehézségeken keresztül tud fejlődni az ember”. (Még jó, hogy ennyire hasonlítanak egymásra!) A pszichológusa, aki a filmben ugyan nem szerepel, de állítólag azzal nyugtatta a tornászt, hogy valamikor úgyis felszínre kerültek volna az elfojtott lelki problémái, még ha nem is a tokiói olimpián. (Biles azért jobban örült volna, ha csak pár nappal később…) A csapattársai, akik biztatták, amikor az alapoktól kezdte újra a tornagyakorlatokat. És azok, akik 6 éves kora óta nevelik: anyai nagyapja és annak felesége, akiket Simone Biles ma már apának és anyának hív, és az összes versenyén ott voltak eddig. Az összesen, kivéve persze a tokiói olimpiát.

Habár természetesen én sem akarok olyasvalaki lenni, aki Simone Biles hajáról ír a teljesítménye helyett, a legszebb mondat mégis ezzel kapcsolatban hangzik el a nevelőanya, Nellie Biles szájából: „Tokió volt az egyetlen alkalom, ahol nem én fontam be Simone haját. Felnőtt nő. Persze, be tudja fonni a saját haját, de nem ez a lényeg. A kötelék a lényeg. Nem a sok beszéd, hanem az érintés.” Ennél szebb, azt hiszem, nem is hangzik el az első két részben. De azért megnézem majd a harmadikat és a negyediket is, ha majd összevágják őket őszre.

Szerző: Lőrincz Dalma