Az Agymanók idén júniusban debütált folytatásában a tizenhárom éves Riley Anderson Fejhadiszállása radikálisan átalakul, és az örök optimista Derű irányító szerepét a legrosszabb lehetőségekkel kalkuláló Feszkó veszi át. Az Agymanók 2. egy lendületes animációs film a kamaszkor érzelmi viharairól és a változásban lévő énképről – határozottan nem csak gyerekeknek.

A 2015-ben bemutatott Agymanók utolsó jeleneteiben Riley Anderson végül megbékél azzal, hogy a szüleivel San Franciscóban fog élni. Alapvető érzelmei közül Derű belátja, hogy vannak helyzetek, amikor Bánatra is szükség van a továbblépéshez, hiszen a veszteségeket (hátrahagyott város, ház, iskola, barátok) rendesen el kell gyászolni. Riley fejében ezután szerencsésen renoválódik többek között a Család és a Hoki elnevezésű személyiség-sziget, Derű, Bánat, Majré, Undor és Harag pedig – önmagukhoz képest – elégedetten dőlnek hátra, nem tulajdonítva túl nagy jelentőséget a piros gombnak, ami valami kamaszkor nevű dolgot jelez előre. A nézők tehát már kilenc évvel ezelőtt tudták, hogy ha egyszer elkészül a második rész, akkor az erről a korszakról fog szólni. A várakozás pedig olyan hosszúra nyúlt, hogy azóta rengeteg új gyerek és friss szülő ismerhette meg a Pixar történetének egyik legjobb filmjét. 

Az első Agymanók premierjének idején nekem ugyan még nem voltak gyerekeim, mégis lelkesen vettem rá mozijegyet. Talán azért is, mert egyből felidézte bennem a ’80-as években vetített, méltán kultikussá vált Egyszer volt… az élet című francia ismeretterjesztő sorozatot – a hosszú hajú és szakállú bácsival, aki mindig felvilágosított minket arról, hogy hogyan kell elűzni a testet támadó, nagyon gonoszra rajzolt vírusokat. Szerencsére az Agymanók sem okozott csalódást a biológiai helyett pszichológiai megközelítésével. 

Persze felnőttként az ember mást talál fergetegesnek egy-egy rajzfilmben, mint a kicsik, így a kedvenc Agymanók-jeleneteim egyike máig az, amikor Derű arra panaszkodik, hogy sajnos az agyban található tények és vélemények túlzottan hasonlítanak egymásra, ezért nagyon nehéz őket szétválogatni... Mikor aztán a gyerekeim elég idősek lettek ahhoz, hogy ők is megnézzék az Agymanókat, bebizonyosodott, hogy ha valami igazán jó, akkor mindenkinek jó. Azóta is együtt nevetünk azon, amikor Undor szándékosan idegesíti Haragot, és elérzékenyülünk azon, amikor a harmadrészt macska, harmadrészt elefánt, harmadrészt delfin Bing Bong, vagyis Riley kiskori képzeletbeli barátja az „emléksüllyesztőbe” vész. Az Agymanók első részéből a gyerekek a saját szintjükön megértik, hogy az érzelmek egyike sem zárható ki a rendszerből, a felnőttek pedig örömmel nyugtázzák, hogy létezik egy szórakoztató film a toxikus pozitivitásról.

2024-ben az Agymanók második része is azt járja körül, hogy mekkora problémát okoz, ha az egyik érzelem (ezúttal Feszkó) a többieket kizárva szeretne érvényesülni. A valóságtól némileg eltérően, de filmes szempontból teljesen indokolható módon Riley-nál egy éjszaka alatt – természetesen pont a jéghoki tábor előtti éjszaka alatt – beüt a pubertás. Néhány krumplikinézetű építőmunkás magyarázat nélkül beront a Fejhadiszállásra, lecserélik az irányítópultot egy jóval színesebbre, és szétverik a falakat, hogy legyen hely az új érzelmeknek: Feszkónak, Cikinek, Irigységnek és Uncsinak (aki viselkedése alapján szerintem inkább Közöny). Az ezt követő káosz, illetve a Derű és Feszkó közötti konfliktus végül oda vezet, hogy a régi érzelmeket kidobják a Fejhadiszállásról (Riley korábbi, pozitív énképével együtt), és Derű ezután arra próbálja rávenni a csapatot, hogy igyekezzenek gyorsan hazatérni, még mielőtt Feszkó tönkreteszi Riley személyiségét és életét.

Ellentétben az előző filmmel, amelyben a költözés Riley érzelmi feldúltságának kiváltó oka, ezúttal nem ennyire egyértelmű a külső történések és az agy zűrjei közötti összefüggés. Igaz, a kislány nagylány a tábor első napján azzal kénytelen szembesülni, hogy legjobb barátai a következő évben másik iskolába járnak majd, és emiatt különösen nagy tétje lesz annak, hogy befogadják-e őt a táborbeli nagyobb lányok, és beválogatja-e az edző a jövő évi hokicsapatba, de ez már csak olaj a tűzre. Az Agymanók 2-ben nem a kritikus élethelyzet indítja be Riley kamaszkori zavarodottságát, azonban a jéghoki tábornak kétségtelenül része van abban, hogy a régi és az újonnan megjelent érzelmek nem kapnak elég időt arra, hogy megtanuljanak együttműködni. Feszkó azonnal akcióba is lendül: biztosítani akarja, hogy Riley nagyon is aggódjon a jövője miatt, újdonsült frusztrációja pedig a kudarcok elkerülésére, vagyis jobb teljesítményre ösztönözze a lányt – szinte bármi áron. Míg a háttérbe szorított Derű képviseli az optimizmust és az önbizalmat, addig Feszkó a pesszimizmust és a „nem vagyok elég jó” típusú gondolkodást. Feszkó logikus támogatója ebben Irigység, Uncsit (szerintem inkább Közönyt) pedig az egész projekt kissé hidegen hagyja. Egyedül Cikinek vannak kétségei, talán mert Riley új viselkedését – menősködését, szakítását a régi barátaival – szintén cikinek tartja. De ez tulajdonképpen nem derül ki.

Egy folytatás esetében mindig nagy kérdés, hogy ha a koncepció már jól ismert, a minőségre vonatkozó elvárások pedig magasak, akkor képes lesz-e a nézők lenyűgözésére. Kevés többedik rész tud megfelelni annak a kívánalomnak, hogy árassza pontosan ugyanazt a hangulatot, mint az eredeti, de egyben legitimálja is a saját létezését azzal, hogy hozzáad a korábbi mondanivalóhoz valami újat. Az Agymanók 2. egészen jól teljesít mindkét fronton. A bájos stílus, az iróniával teli humor és a lelki egészségre vonatkozó tanulság most is megvan, miközben összetettebbé válik a főhős külső környezete és belső világa is. Belépnek a képbe a már említett új érzelmek, és ahogy az előző részben megismerhettük többek között a hosszútávú memóriát, az absztrakt gondolkodást, az „Álomstúdiót” és a fantázia birodalmát, úgy ezúttal láthatjuk például a tudatfolyamot, az énkép gyökereit, az eltitkolni vágyott dolgok páncéltermeit, sőt, a nagyon vicces gúny-kanyont is. („Most erről fog szólni a következő 10 év…” – sóhajtja Riley anyjának egyik érzelem-karaktere a történet egy pontján.) 

A második Agymanók film foglalkozik egy kicsit a kamaszkori önértékelési problémákkal és az erköcsi dilemákkal is, és megrázóan hitelesen (mégis gyerekek számára befogadható módon) mutat be egy pánikrohamot az elejétől a végéig. Ennek ellenére nem biztos, hogy mindenkinek ugyanolyan katartikus pillanatokat, érzelmi csúcspontokat tud adni, mint az első film. Ennek pedig az a legfőbb oka, hogy a kevesebb sokszor több, az egyszerűbb dolgok pedig gyakran ütősebbek is. Könnyebb átérezni, hogy Riley-nak ki kell sírnia magát, mert a költözéssel elvesztett mindent, mint azt, hogy bár a Feszkó által generált pánikrohamot le kell állítani, Riley-nak azért a felnőtt-léthez tényleg szüksége lesz majd arra, hogy emlékezzen a hibásnak bizonyult döntéseire, gondolkodjon a szavai és tettei lehetséges következményein, és árnyaltabban lássa önmagát annál, mint hogy „jó ember vagyok”.

Az Agymanók 2. fináléja (Feszkó lenyugtatása és az érzelmek összeborulása) ráadásul jóval több kérdést vet fel, mint Derű és Bánat összhangba kerülése annak idején. Akkor tehát Feszkóra, Cikire, Irigységre és Uncsira tényleg óriási szükség van a kamaszkori változások miatt? Mindegyikükre? Minden pillanatban? Vagy inkább arról van szó, hogy kényszerből meg kell próbálni velük átmenetileg együtt élni, mert egyedül rajtuk keresztül vezet az út a felnőtt-léthez? Hogyan fog összesen 9 érzelem gördülékenyen együttműködni? (Nosztalgia hiába kopog, diszkriminálják, Testi Vágy pedig érthető módon nem is próbálkozik egy ovisoknak is szóló filmben.) És mitől függ, hogy meddig fog mindez tartani? Vagy a kamaszkor után az újak eltűnnek ugyan, de időnként majd megjelennek újra a Fejhadiszálláson, mint Riley anyjának és apjának az idegeskedése? És van még más is. Vajon más eséllyel indulna Feszkó egy tizenhárom éves fiú fejében, vagy egy nem amerikai, nem versenysportoló kamaszéban? Mennyire választhatók el ezek a kamaszkorra jellemző érzelmek – például Ciki és Uncsi – attól a kultúrától és korszaktól, amelyben a film játszódik? 

Nem várom el, hogy az Agymanók 2. megválaszolja ezeket a kérdéseket, csak arra szerettem volna kilyukadni, hogy amit megpiszkál, az jóval bonyolultabb, mint az elődje által felrajzolt egyenlet (kis bánat + sok öröm = kiegyensúlyozottság), így hát nem csoda, ha ugyanolyan keretek között mozogva mégis jóval nehezebb dolga van, mint az elődjének volt. Egy másfél órás családi film értelemszerűen nem elég arra, hogy megfejtsük a kamaszkort, sőt, gyakorlatilag arra sem elég, hogy megfejtsük Feszkót mint karaktert (eredetiben Anxiety), aki viselkedése alapján akár orvosilag kezelendő szorongásnak vagy pániknak is értelmezhető, pedig valószínűleg nem ez volt vele az eredeti cél... Míg az Agymanók első részének tényleg nem volt szüksége arra, hogy elmagyarázza, ki Harag, Undor és Majré (mert mind értettük, hogyan működnek), addig ezeket az új érzelmeket – talán Irigységet leszámítva – egyáltalán nem könnyű néhány megnyilvánulás alapján megismerni, megérteni vagy megszeretni, ami azért hiányérzetet okozhat.

Ezzel együtt is látványos, gondolatébresztő, és sűrű másfél órájának köszönhetően legalább igazán pörgős film az Agymanók második része. Olyan családi film, amin egészen biztosan el fogja nevetni magát minden korosztály, csak máshol. Hogy a gyerekek hol, azt még nem figyeltem meg eléggé. Hogy a felnőttek melyik három ponton, azt viszont pontosan tudom. De nem mondom meg.

Szerző: Lőrincz Dalma