Füst Milán költészete egyedülálló, már színrelépésének pillanatában, fiatal és idős korában egyaránt egyenletes színvonalon tökéletes remekműveket alkotott, fura figuráját máig legendák övezik az irodalmat szeretők és művelők körében. Már a neve is költői, korán elhunyt bohém kedvű apjának köszönhetően. Füst Milán Konstantin biblikus, komor alakja nagyszerű tanítót és végtelenül kényes hipochondert rejt. Nem más ő, mint a huszadik századi magyar irodalom egyik legnagyobb íróművésze, a Nyugat úgynevezett nagy nemzedékének, élgárdájának egyik roppant hatású alakja. Füst Milán abba a klubba tartozott, melynek tagjai Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Somlyó Zoltán voltak, tanítványaként pedig Weöres Sándort tartják számon. A tanítvány azonban kételyek között őrlődve, kissé kelletlenül követi mesterét: „Amit Mester kozmikus szomorúságnak, egyetemes szomorúságnak nevez, és ami Mester költészetének fundamentuma, ezt át tudom érezni, és teljes megdöbbentő hatalmasságában fel tudom fogni, de nem tudnám magamévá tenni.” – írja. Füst Milán jellegzetes stílusa, komoly, kissé tudósi vénája antikos műveltségében és nem más irodalmi műben gyökerezik, mint a Biblia. Műveit elszánt hévvel, lázas tempóban írta, majd aggályos szomorúsággal, néhol jelentősen rontva az eredeti sorokon, hosszú évekig javította, toldoz-foldozgatta; Füst ezekben az átírásaiban gyakran a szabatos kifejezést választja patikamérlegen méricskélve, s ez nem mindig a legtalálóbb szó költőileg. Számtalan betegség Ez a melankólia, sajátos mélabú és tragikus életérzés áthatja egész létezését. Füst Milán maga soha nem egészséges. Szerepjátszása egészen tudatos. Már fiatal korában beteg aggastyánként tekint magára, és aggályos gonddal számon tartja testi nyavalyáit. „19 betegségem van” – írja valahol. „Hat hónapja fekszem általános ideggyulladással, ideggyulladásomhoz még izületi gyulladások is járultak... Körömágy-gyulladásom van két hét óta a jobb lábam nagy újján, (gennyes, hehehe, majd megőrültem a fájdalomtól s ezenfelűl ez nálam a cukorbajom + érelmeszesedésem miatt üszökveszéllyel is jár. Később említi gyermekkori tüdőbaját, leír „három nagy vérzést, „arcrángatózást”, aztán: „egy sose látott bőrbaj támadt rám”, „ez a huszonnegyedik bajom”. Minden bizonnyal ezek közé tartozik az a sajátos pszichés elváltozás is, melyet így jellemeze: „huszonnyolc éves koromban, közvetlen anyám halála után látóóember lettem, clairvoyant”. Legjobb barátja, Somlyó Zoltán szerint égy-öt évtizeden át folyvást saját halálát jósolta, miközben étvágyban és szorgalomban messze fölülmúlta barátait, kortársait. Füst Milán egy túlélő volt, és különös tettető. Életműve azonban mindenre és még azon túl is felülírja az emberi gyöngeséget. Versek, de milyenek! Füst Milán a magyar irodalom számára egyedülálló költészetet teremtett. A szabadvers legnagyobb művelője lett, aki a legódonabb, legtisztább magyar nyelvet választotta önkifejezése eszközéül. Szabadverseiben a görög verselés belső hullámzását és a Biblia félpróza-félvers hagyományát követi. Az ember mindig olvas Füst Milánt, mert ha egyszer is befogadta, tudja, milyen az tájakra vágyik a költészet révén, fölismeri, mit keres a művészetekben. Részt kell vennünk ebben a világban, mert egy sűrűbb és tanulságosabb létezésről tudósít, melyben a történések szakrálisak, félelmes és megindító víziók szövevényében egy-egy mozzanat különös jelentőséget kap, és az az érzésünk, hogy sem sikkadhat el: megszámláltattak az almák, a fennálló tartözés, egy élet mérlege: felállt - kimerevszik a pillanat, miközben mégis minden halad. Ezkben a művekben ugyanakkor nincs – ahogy Vas István írja – kedveskedés vagy vigasztaló jutalom az olvasó számára, hogy izgalmas történetek helyett rászánta magát a versolvasásra. És bár érzékiségüket tekintve a németalföldi festők, Breughel műveihez hasonlóak, átleng e poémákon valami valószerűtlen, kisérteties érzékfelettiség – a költészet maga. Füst Milán maga hosszú életében mindvégig betegnek érezte magát, nyűgös volt és elégedetlen, türelmetlen és követelőző az emberekkel szemben, ám minden melankóliája és borús életszemlélete mellett sem volt életellenes, cinikus vagy igazán pesszimista. Feltétlen együttérzése a szomorúakkal és nyomorultakkal különbözteti meg tőlük. Ősz van, korán sötétül és künn esik. Vénűl az idő s könnyei szakállára peregnek. Magános a lélek! S ködös éjjeken át didereg, S csak ködös hajnalidőbe' derül, mikor rohanó, Tengerzöld felhők úsznak az égen. Holtan Fekszik a lélek ilyenkor s boldog. Jószivű szellem, Idegen szellem közeleg s tengerzöld Szőllőfürtöt tart bús arca elé. Zöld, hideg almákat hoz s ő is eszik. Holtan fekszik a lélek s könnyei dideregve peregnek. Ó mily boldogság is esős időkbe' aludni! Zúghat a szél mos távol temetőknek Nedves sírjai közt és távoli erdők Bővizű, hűs csurgója bugyogva patakzik. S ballag a kormos dombon a vándor s bús lelkében az őszi Bánat kútja bugyoghat halkan s szűntelenűl. (Füst Milán: Őszi sötétség- Nyilas-hava) NZS