A Netflixen streamelhető Véletlen szülte ikrek (The Accidental Twins) című dokumentumfilm bemutatja Jorge, Carlos, William és Wilber történetét, akik 25 évesen jöttek rá, hogy egy bogotai kórházban történt hiba miatt nem saját ikertestvérükkel nőttek fel, hanem valaki máséval.

Amióta az eszemet tudom, izgattak az ikrekről szóló igaz történetek. Az „összenőtt” ikrek, mint a Schappell testvérek vagy a Hensel nővérek. Az ikertestvérüket korán elvesztők, mint Elvis Presley. Az ikertestvérükkel szoros kapcsolatban állók és együtt dolgozók, mint a látszólag nagyon hasonlító Tegan és Sara Quin, és az imázsukat tekintve teljesen különböző Tom és Bill Kaulitz. Az ikrek, akik egypetéjűnek látszanak, de mégsem azok – lásd Mary-Kate és Ashley Olsen. És természetesen a „nature VS nurture” vitákban agyonelemzett, egymástól távol nevelkedett, de véletlenül egymásra talált ikrek a leginkább. 

Az érdeklődésemet a ’90-es években a Spektrum TV ismeretterjesztő műsorai elégítették ki, amelyekben idős emberek mesélték el, hogyan találtak több évtized után egymásra, és fedezték fel, hogy mennyire hasonló gesztusaik vannak, és milyen hasonlóan alakult az életük. Később pedig már igazi, kidolgozott történetvezetésű ikres dokumentumfilmeket néztem, például a Twin Sisters (2013) címűt, amelyben a Kaliforniában nevelt Mia és a Norvégiában élő Alexandra próbálnak közös nyelvet találni, miután a szüleik rájönnek, hogy kínai származású, adoptált kislányaik ikrek. Láttam a Twinsterst (2015) is az amerikai Samantháról és a francia Anaïsről, akik online egymásra találásuk után együtt utaznak felkutatni a gyökereiket Dél-Koreába, de eléggé különbözőképpen reagálnak az élményre. A Tell Me Who I Am (2019) ikerpárjának története is lenyűgözött. Bár ők együtt nőttek fel, az emlékezetét egy baleset miatt elvesztett Alexnek a filmben szinte kérlelnie kell a testvérét, Marcust, hogy végre legyen vele őszinte, és meséljen el minden részletet a közös gyerekkorukról, legyenek azok akármennyire tragikusak is. És természetesen megnéztem – és imádtam – a Three Identical Strangerst, vagyis a Három egyforma idegent (2018) is az egypetéjű Eddy-ről, Bobby-ról és Davidről, akiket három különböző nevelési stílusú szülőpár adoptált, és ez valószínűleg hatással volt arra, hogy az egymásra találásuk után mégsem alakultak jól a dolgaik. Szóval mostanáig azt gondoltam, hogy én már tényleg mindent láttam. Aztán kiderült, hogy ikersztori-ügyben is van új még a nap alatt. Ilyen a 2024-es Véletlen szülte ikrek (The Accidental Twins) című dokumentumfilm szereplőinek különleges története.

2013 nyarán az akkor 25 éves, bogotai Jorge Bernal Castrónak odaszólt a kolléganője az építész irodában, hogy nyugodtan bevallhatná, hogy hentesként is dolgozik, nem kellene úgy tennie ilyenkor, mintha nem is ismernék egymást. Jorge nem tudta mire vélni a dolgot, hiszen sosem dolgozott hentesként, de mikor később meglátta William Cañas Velasco fényképét, megdöbbent, hogy tényleg van egy „hasonmása” a városban. Milyen érdekes, gondolta, hogy mindig is úgy érezte, hiányzik az életéből egy rá hasonlító egypetéjű ikertestvér, mivel kétpetéjű ikertestvére, Carlos, szinte mindenben az ellentéte, akármennyire is jó testvérekké váltak az évek során. Ez nem lehet véletlen – állította Jorge munkatársnője, aki időközben ismerősöktől megtudta, hogy Jorge és a másik férfi születési éve és hónapja is ugyanaz. De a legnagyobb meglepetés csak ezután jött. Miközben Jorge tanulmányozni kezdte William fotóit egy közösségi oldalon, az egyik képen ott mosolygott a férfi mellett egy másik ismerős arc: William testvére, Wilber szakasztott mása volt Jorge testvérének, Carlosnak. Mind Jorge, mind William úgy nőttek fel, hogy azt gondolták, kétpetéjű ikertestvérük van: a bogotai Jorgének Carlos, a santanderi Williamnek pedig Wilber. Ahogy az építész Jorge és a hentes William teljesen egyformák voltak, úgy Carlos és Wilber is kiköpött másai voltak egymásnak. 

A Véletlen szülte ikrek első szakasza a felismerésekről szól, és azzal zárul, hogy Jorge, William és Wilber személyesen is találkoznak, majd addig kopogtatnak az egész ügytől elzárkózó, szorongó Carlos ajtaján, amíg az be nem engedi őket. A fiatalok – a telefonnal felvett videó tanúsága szerint – ekkor még leginkább csak zavarban voltak, és nevetgélve nézegették egymás arcvonásait, miközben az együtt felnőtt párok biztosították egymást arról, hogy akármi is történt 1988-ban, ez nem változtat semmit a köztük lévő köteléken. 

De mi is történt pontosan 1988-ban? A dokumentumfilm második szakaszából csak annyi derül ki, hogy az egyik elcserélt iker Bogotában született, míg a másikat vidékről hozta a nagymamája a fővárosi kórházba, mert sajnos megbetegedett a születése után. Talán leesett a csecsemők kezéről a karszalag. Talán valaki félreértett valamit. Mindenesetre a santanderi La Pazba hazautazó William már nem az volt, aki Bogotába érkezett, és a hazakerült Carlos sem az volt, aki Jorge mellett fejlődött az anyaméhben. Az újdonsült anyukák azonban nem gyanakodtak, hiszen elfogadható magyarázat volt a következő években, hogy fiaik azért nem hasonlítanak egymásra, mert csak kétpetéjű ikrek. A bogotai kórház azóta már nem üzemel, a régi dolgozók már nem emlékeznek, vagy nem akarnak emlékezni semmire, felelős tehát nincs.

Ezen a ponton a néző elgondolkodik, hogy képes lesz-e a film többet mutatni az aranyos egymásra találásnál és a minden bizonnyal holtpontra jutott nyomozásnál. Hiszen a legérdekesebb résznek ezután kell következnie: Hogyan dolgozták fel a történteket az ikrek? Milyen hatással volt rájuk, és a kapcsolataikra mindaz, ami kiderült? Szerencsére a dokumentumfilm körülbelül a közepétől erre a témára is ráfordul, és a válasza is logikus: Mindegyik testvérnek más miatt volt nehéz, és a nem vér szerinti családjukban felnőtt férfiaknak volt jóval nehezebb.

Jorgét és Carlost (meg a nővérüket) dolgos egyedülálló anya nevelte fel a zűrös nagyvárosban, az elvált apa ugyanis hamar kilépett az életükből. Carlos ugyan mindig is másnak, idegennek érezte magát a Bernal Castro családban, de imádta a nőt, akit az anyjának hitt, és akinek – ma is úgy gondolja – szinte mindent köszönhet az életben. Sajnos ebben a családban sem az anya, sem a külön élő apa nem élt már 2013-ban, így sosem derült ki számukra a csere. Carlost viszont rettentően megviselte, hogy vérségi értelemben nincs köze a testvérének hitt Jorgéhoz, szeretett anyjához, és a többi rokonukhoz sem. Nem volt kedve megismerni vér szerinti szüleit; inkább kényszernek élte meg, hogy éreznie kellene valamit a találkozáskor. Közben kínozni kezdte a lelkiismeretfurdalás is, amiért „ellopta” azt a helyet, azokat a lehetőségeket (pl. felsőoktatás), amelyek valójában Williamnek jártak volna. A biológiai értelemben véve saját családjában nevelkedett Jorgének ennél jóval könnyebb volt a helyzete – nem csoda, hogy ő kezdeményezte lelkesen az ismerkedést „hasonmásával”, Williammel is. Jorge leginkább csak attól félt, hogy a vele felnőtt Carlos féltékennyé válik új, gyorsan bensőségessé váló kapcsolatára egypetéjű ikerpárjával. (Igaza is lett.)

Hasonlóképpen, a santanderi La Paz melletti farmon, nagy szegénységben felnőtt William és Wilber közül is az elcserélt Williamet viselték meg jobban a történtek. Neki is szembesülnie kellett azzal, hogy anyjával való szoros kapcsolatának nincs biológiai alapja (Hát hogy maradhatna így is ő a „kedvenc gyerek”?), de egyúttal azzal is, hogy ellentétben Carlos-szal, ő már sosem nem ismerheti meg vér szerinti szüleit, mert nem élnek. Azon is sokat tépelődött, hogy ha nem kellett volna órákat gyalogolnia már az általános iskoláig is, ha nem vették volna körül fegyveresek és drogkereskedők, akkor vajon belőle is lehetett volna-e diplomás fehérgalléros, mint egypetéjű párjából, Jorgéből. Wilber ugyanígy láthatta, hogy genetika ide vagy oda, a véletlen folytán fővárosba került Carlos jól képzett és pénzügyi területen dolgozik, tehát ennek alapján ő is simán előre tudna lépni az életében. 

A Véletlen szülte ikrekben persze ezekről a dolgokról már úgy esik szó, mint amelyeket a négy férfi azóta elrendezett magában, hiszen közös felfedezésük óta már több, mint tíz év telt el. William azóta elvégezte a jogi egyetemet (első generációs értelmiségivé válva a népes családban, amelyben felnőtt), és fontos szerepet tölt be szülőfalujában. Jorge és Carlos gyakran meglátogatják La Pazban őt, és az ott élő szülőket is. Carlos kezdi megtapasztalni, milyen érzés lehet, ha az embernek apja is van.

Az egypetéjű ikerpárok manapság már rutinosan mesélnek a kamerába arról, hogy a bogotai Carlos és a santanderi Wilber zárkózottabbak és komolyabban veszik a dolgokat, míg a bogotai Jorge és a santanderi William társaságkedvelők és örök optimisták, akik minden felmerülő problémát meg akarnak oldani. Bár Carlos egy ideig tényleg rémesen féltékeny volt Williamre – aki hasonló érdeklődési körével olyasmit adott Jorgénak, amit ő sosem tudott –, ma már annyira jóban vannak, hogy William gyerekének Carlos a keresztapja – annak ellenére, hogy a két férfit sem gyerekkori közös emlékek, sem vérségi kötelék nem kapcsolja össze. 

A dokumentumfilm happy endje abból fakad, hogy a négy kolumbiai férfi úgy értelmezi az eseményeket, hogy minden úgy történt, ahogy történnie kellett, és megtanulták belőle, ami a feladatuk volt. Örülnek neki, hogy új testvéreket, új családot kaptak a meglévő mellé, nem pedig helyette. Elégedettek az életükkel és szeretik egymást. Ha tehát egy pozitív üzenetként tekintünk a filmre, akkor az felemelő és csodálatos. 

„Ikres” dokumentumfilmként azonban a Véletlen szülte ikrek elég sok időt tölt el azzal, hogy a testvéreket hogyan cserélték el (nem derül ki), hogyan találtak aztán egymásra (kedves, fiatal nők közbenjárásával), és most milyen jól kijönnek mind a négyen (legalábbis, amikor a kamera kedvéért együtt sportolnak). Ráadásul ahelyett, hogy a minden testvér számára lelkileg megterhelő, 2013 utáni ismerkedési időszakról hallhatnánk többet, a film második felétől a történetet minduntalan egy szakértő hölgy zavaróan felszínes pszichológiai megállapításai szakítják meg, amelyek igen kevés hozzáadott értéket tudnak nyújtani.

Míg a (Netflixen szintén elérhető) Három egyforma idegen a nézőt érzelmi hullámvasútra viszi, és néhány szereplővel kapcsolatban morális állásfoglalásra készteti, addig a Véletlen szülte ikrek sokkal kevésbé és kevesebb időre mer a negatív érzelmek, a kényes kérdések területére lépni, pedig attól lenne igazán izgalmas. Ellenben ettől még igaz marad a benne szereplő mondat, miszerint „ez az a fajta kísérlet, amiről a tudósok titkon álmodoznak, de etikailag elképzelhetetlen”.  Tehát ha a Véletlen szülte ikrek nem is hoz ki mindent a négy testvér sztorijából, mégis nagyon jó, hogy széles körben elterjeszti, mert még rengeteg kutatási és filmes potenciál rejlik benne.

Szerző: Lőrincz Dalma