Tudjuk, hogy milyen fontos a jövőkép mind az egyén, mind a közösség számára. Jövőkép (méghozzá lehetőleg pozitív) szükséges ahhoz, hogy reggel felkeljünk, végezzük a munkánkat. A jövőkép jelenti azt a célt, amit elérni vágyunk és valószínűsíthetünk. A társadalom jövőképén bukhatnak meg és emelkedhetnek fel politikai irányzatok. Az emberiség jövőképe pedig szükséges ahhoz, hogy eldöntsük, fegyverkezünk és háborúzunk, vagy erőnkben és összefogásunkban bízva dolgozunk a fenntartható fejlődés megvalósításán, bolygónk védelmén. Mindezekből a lehetséges jövőképekből hiányzik az, ami pedig mindannyiunkra vár, a halál. Nem biztos, hogy sikerül a magánéletben, a munkában, a társadalomban sikereket elérni, nem biztos, hogy boldog és egészséges öregkor vár ránk. Egy dolog biztos, meg fogunk halni. Ennek módja, körülményei viszont nem körvonalazódnak bennünk. Az emberek többsége csak annyit fogalmaz meg, hogy nem szeretne sokat szenvedni. Hollandiában élő ismerőssel beszélgettem erről. Azt mondta, hogy bár egészséges, fiatal ember, számára megnyugtató az eutanázia lehetőségének tudata. Hogy ha nem akar, akkor nem kell súlyos szenvedések között, csillapíthatatlan fájdalmaktól gyötörve, számára elviselhetetlen minőségben élnie. Tisztázottak a körülmények, tökéletesen szabályozott, nincsenek visszaélések. Az ő jövőképe kerek, a tervek-álmok végén ott szerepel a méltó halál, ami az ő személyes és felelős döntésétől függ. A mi jövőnk a rettegett és bizonytalan sötétség, a bizalom a jó szerencsében, hogy nem bánik el velünk annyira a sors, hogy mérhetetlen szenvedéseket kelljen elviselnünk. Ez, ha őszintén végiggondoljuk, nagyon kevés. Inkább a félelem hárítása és elfojtása, mint megalapozott gondolat. Az eutanázia lehetősége ebből a szempontból az értelmes és teljes életet szolgálja, hogy kerek legyen a jövő. Lipták Judit