A római lazarettek (valetudinaria) mintájára az állami gondoskodás és a caritas szellemében Nagy Basileosz is építtetett már Caesareában egy kórházat („Basilias”), amelyhez egy izoláló részleg tartozott. A mai kórházak ősét mégis a zarándokok menhelyei (noszokomeion) és a konstantinápolyi kórházak (xenodochium) jelentették; utóbbiban elkülönítették a sebészi és a lázas (fertőző) betegeket. Az osztályokat főorvosok és „adjunktusok” vezették. Már a 4. században valamennyi beteg külön ágyon és tiszta, cserélt ágyneműn feküdt. Matracaikat évenként cserélték, a használtakat elégették, de voltak perforált matracaik is a magatehetetlen betegek ápolásának megkönnyítésére. Ezt a higiénés szintet a többi európai országok csak a késő újkorban, nem egyszer először a 20. század végén sem tudták biztosítani. Sebészeti-baleseti osztályt műtőtraktussal már a 6. században is létesítettek. Kiképzett ápolók és ápolónők segítették a munkájukat. Szent László királyunk leánya, Piroska illetve Eiréné császárnő tervezte és alapította a Pantokrator kórházat a 12. században, amelyben szemészeti, nőgyógyászati és két belgyógyászati osztály működött. Nőgyógyászati részlegeket találunk azonban már a 11. században is, ahol orvosi javallat alapján művi abortuszokat is végeztek. A Pantokrator kórházban bevezették a kórlapírást, a napi orvosi viziteket, a forgórendszerű orvosi munkát és az éjszakai ügyeletet. A járóbeteg-rendelést már 100 évvel azelőtt megszervezték. A Pantokrator kórház mellett létesítették az első geriátriai ápoldát is (gerocomeia), de más városok öregotthonait is a kolostorok közelébe telepítették. Egy a Hagia Sophia közelében I. Justinianus által emelt, és később jelentősen bővített Sz. Sámson-kórház („Orphanotropheion”) – és az 1185 és 1195 között épült hatalmas, a 40 mártírnak szentelt kórház – mellett már az 5. századtól alapítottak leprosoriumokat, lelencházakat, ahol a világi orvosok mellett szerzetesek is részt vettek a betegek ellátásában. Talán ezzel is magyarázható, hogy a kórházakban kutatómunka többnyire nem folyt; ehelyett azok nem ritkán a vallásos buzgalom, babonák és a dilettantizmus melegágyai voltak. Justinianust is ilyen szerzetesorvosok kezelték. Semmi sem jellemzi jobban az orvosképzés és az orvosok társadalmi helyzetét, mint Athenaiosz törekvése, aki a medicinát az ifjúság oktatásában általánosan kötelezővé tette. Másrészt a kor enciklopédikus hajlamainak megfelelően az orvosnövendékek képzésénél az univerzális műveltséget, a filozófiában, retorikában és a dialektikában való jártasságot mindennél előbbre valónak tartották. Innen a nyugati középkori skolasztikus medicina gyakorlata már csak egy lépés. Oreibasziosz szerint mindenki a maga orvosa is kell hogy legyen, a gyógyításban való jártasságot pedig egyetlen más hivatás sem nélkülözheti. Hogy ez a törekvés a sarlatánok és a szélhámosok iparágának is kedvezett, egészen nyilvánvaló. Mindez mit sem változtatott azon a tényen, hogy Bizáncban az orvoslás művészetét igen nagyra becsülték. Anna Komnena maga is rendelkezett orvosi ismeretekkel és vezette az udvari orvosok konzíliumait. Sürgős esetekben maga Mánuel császár is szívesen vett részt a fekvőbetegek vagy királyi beteg vendégei kezelésében.

Az uroszkóp (matula) az üledékek (contenta) ábrázolásával

Az anatómia oktatása Galenos útmutatásai alapján elsősorban majmok boncolásán alapult. Egy-egy a késői bizánci korból fennmaradt anatómiai tábla azonban sejtetni engedi, hogy ritkán, pl. halvaszületett vagy kitett gyermekek, a partra mosott vízihullák és az elesett ellenséges harcosok tetemeinél rendszeresen boncolásra is sor került. Az élettanban érthető módon további haladás nem történt; az életjelenségeket spekulatív módon a célszerűség elve alapján magyarázták. Ez meglepő, mert az ortodox egyház nem tiltotta a boncolásokat, és autopsziát már a kora-bizánci (alexandriai) orvosok is rendszeresen végezhettek. Kórtani leleteik között számos olyan betegség szerepel, amelyeket csak boncolások során fedezhettek fel: így a szenilis agysorvadást és a meszes verőérbetegséget (arteriosklerosis) a 4., a gyomorfekélyt a 9. században, vagy a fonálféreg (Ascaris lumbricoides) szervezeten belüli vándorlását. Felismerték, hogy a szurokszék (melaena) a felső gyomor-béltraktusból származik, felfedezték a túlzott alkoholfogyasztás, a májzsugorodás (cirrhózis) és a sárgaság összefüggését. A bizánci kórházak fejlett műtéti gyakorlata, melyet fentebb már említettünk, jórészt ezekre a rendszeres autopsziákra épült. Operációknál használták a gyapotvattát, kiiktatva ezzel az óegyiptomi sebészet óta általánosan elterjedt, többször használatos, fertőző csírákkal teli tengeri szivacsok használatát. Műtéteik előtt kötelező volt a kézmosás, mint majd a nyugati medicinában Semmelweis vizsgálatai (1847) után. Ismerték a cserfakéreg és a gubacs főzetének adsztringens hatását; emellett használták a húgysavat (urea) is a sebkezelésben. Műtéti készítményeiken leírták és elkülönítették a göbös és a kolloid-strúmát és a pajzsmirigyrákot. A 7. században, 800-900 évvel a szicíliai Branca-testvérek és Gaspare Tagliacozzi (1597) előtt bevezették az indiai orrplasztikát is. Erre utal II. Jusztinianosz első uralkodása (685-695) és trónfosztása utáni büntetése, fülének és orrának csonkítása. A császár ekkor kapta a Rhinometosz (orra-metszett) melléknevet. Újbóli trónralépése (705-711) után készült aranyérmén az uralkodó orrplasztikával (vagy nemesfém-protézissel?) helyreállított arcélén a csonkítás nyomai már nem láthatók. Breckenbridge (1957), valamint Remensnyder és mtsai (1979) feltételezését (az orr protézissel történő pótlásáról vagy indiai sebészek által végzett beavatkozásról) újabb kutatások (Lascaratos és mtsai 1998) nem igazolták; II. Jusztinianosz uralkodása előtt már évszázadokkal végeztek ilyen, az orrot és a szemhéjat helyreállító műtéteket Bizáncban. Az arc különböző részeinek rekonstrukciójához szükséges topográfiai és műtéttani részleteket megtaláljuk már Oreibasziosz gyűjteményes munkája 25. és 26. fejezetében. Lascaratos szerint a császár orrát egy elforgatott, a homlokról vett nyeles lebennyel pótolták. Sebészetük fejlettségére jellemző, hogy a 10. században (950 és 985 között) egy a mellkasuknál összenőtt felnőtt sziámi ikrek (Thoracopagus Symmetricus) szétválasztására is vállalkoztak, amint arról két bizánci történész, Leon Grammatikosz és Theodorosz Daphnopatesz beszámolt. A műtét természetesen nem volt sikeres; a második ikerpár is meghalt a műtétet követő 5. napon, de mint azt egy 150 évvel későbbi madridi kézirat (Johannes Skylitzes) tanúsítja, mély és maradandó nyomot hagyott hátra a sebészet történetében. A bizánci kórházakban rendszeresen végeztek tonsillektómiákat és visszérműtéteket. A kor ismereteihez mérve feltűnő a farmakognózia és a farmakológia rendkívüli fejlettsége is. A konstantinápolyi kórházban már a 7. században volt patika. A számtalan méregkeverés és a kuruzslók hamisított „gyógyszereinek” már Galenos által is elengedhetetlennek tartott felismerése Bizáncban a képzett orvosok „igazságügyi” feladata. Megalkották a világ első, és másfél évezreden át a nyugati medicinában egyedülálló gyógyszerészeti törvényét, önálló tudományos diszciplinává fejlesztették a gyógyszerészetet és létrehozták az első közforgalmú patikákat. Ugyanakkor megbízható, jó farmakonok beszerzése nehéz volt; ezeket sokszor távoli országokból kellett importálni. A medikusok oktatása – ez a középkori egyetemi stúdiumokban korántsem általános – rendszerint a kórházi betegek ágyánál, vagy a katonai lazarettekben történt, nem ritkán pedig az ún. „tabernák”-ban, azaz nyilvános utcai bódékban („medicinae”), ahol, mint Rómában is, a gyógyszerek árusítása (unguentarii, aromatarii) mellett coram publico sebészeti beavatkozásokat is végeztek. A szabad (vagy szabadon engedett rabszolga: servi et liberti medici) orvosok – más hivatáshoz hasonlóan – zárt közösségbe tömörültek („Collegia medicorum”). Még a mai szakorvosok körét is meghaladta a specialisták nagy száma: szemészek, nőgyógyászok mellett sérvvágó, kőmetsző, hályogszúró orvosok, valamint a botanikára, borterápiára, diétára szakosodott medikusok mellett találunk fogászokat is. Az általános orvosok egy része praktizált, más része pedig csak szofista teoretizálással foglalkozott. Nőorvosokat is ismerünk, akik jó része a bábák sorából emelkedett ki. Terméketlen nők előszeretettel keresték fel az orvosnőket, mint erről Juvenalis is beszámol. A hagyomány szerint egy fiatal lány, Hagnodiké Herophilostól, Aspasia pedig Aetiostól tanulta el az orvoslás művészetét. Mint már a Nyugatrómai Birodalomban, a császári udvar orvosai („archiatri”) egy privilegizált kasztot alkottak. (A német „Arzt” ebből a szóból ered.) Ezeket egészítették ki a provinciák városi orvosai („archiatri municipales”), az orvosi társaságok vezetői („archiatri scholares”) és korábban a Vesta-szentélyek orvosai. A rabszolga-orvosokra egy felügyelő orvos („superpositus medicorum”) vigyázott. A 4. század óta a városi orvosokat („archiatri populares”) állami alkalmazottként a prefektus alá rendelték és a szegények ingyenes ellátására is kötelezték. A bizánci császárság lényegében átvette az orvosi ellátás római rendszerét, sőt az orvosok egy részét a lovagok rendjébe emelte. A császár háziorvosát („comes archiatrorum”) hosszabb szolgálat után a „Vis spectabilis” – azaz a mai fakultás 4. dékáni címe – is megillette. Dr. Nemes Csaba, Überlingen am Bodensee (E-mail: [email protected], a szerző honlapja: www.medicine-history.de)