A megszokott útvonalon hazafelé váratlan látvány tárult elém: a járdán egymástól lépésnyi távolságban női cipők sorakoztak, ahogy a sötétben meg tudtam állapítani, valószínűleg lomtalanításon gyűjtögetett vagy kukából guberált darabok, groteszk módon össze nem illő fazonúak, méretűek. Négy pár. Nyolc lépés kimerevítve. A „menetirány” szerinti elsők előtt tégladarabbal húzott vonal, néhány ákombákom betűvel egy szó: „start”. Vajon mi lehetett a szándék? Spontán rögtönzés? Vicc? A hajléktalanokat gyakran jellemző érzelmesség, figyelem- és szeretetéhség, ami karácsony közeledtével még sokkal nagyobb hőfokon nyilvánul meg? Mű az örökkévalóságnak? Ez utóbbi aligha: a forgalmas környék garancia volt arra, hogy az ismeretlen művész alkotása másnapra eltűnjön. Magam derültem is, töprengtem is rajta. Első asszociációként Can Togay és Pauer Gyula alkotása jutott eszembe, a Duna-parton üresen hagyott cipők. Meg a merénylő Gavrilo Princip aszfaltba örökített lábnyomai Szarajevóban, a Miljacka-híd tövében. Milyen érdekes, még ha nagyon más-más módon is, de e két mementóban közös a folyópart, a háború, az erőszak és a halál! Mi az viszont, ami mindhármat összekapcsolja? Egyrészt a helyszín: a közterület, a város, az utca. És a hiány, az űr. A talán legszikárabb meghatározás alapján a szobrászat a térrel kapcsolatos, betölti, érzékelhetővé teszi azt. Az antik felfogás szerint a természet nem tűr üres helyet, a horror vacui - az irtózás az ürességtől - sokáig a művészet számára is érvényes parancsot jelentett, a teljes rendelkezésre álló felület, tér kitöltésének parancsát. A modern művészet megannyi klasszikus szabállyal együtt ezen is túllépett, de hogy a természet mellett a művészet is jól ráérzett valamire, bizonyítani látszik a hatás: a szándékosan meghagyott üresség nyugtalanító, különös érzéseket elindító. Na persze, pontosan erre a hatásra találtak rá a 20. századi kísérletezők – említhetjük Malevics fehér alapon fehér, fekete alapon fekete szuprematista műveit, Magritte emberré öltöztetett semmijeit, de ez a hatás elérhet egy lebontott ház helyén tátongó foghíj láttán, vagy egy elvesztett hozzátartozó szobájába lépve. A ledobott ruhadarab, az árválkodó cipő értelmetlen a hozzá tartozó test nélkül. Más megközelítésben az akt ellentéte. Ami a mezítelen testről hiányzik. Kettős csavar: valami behatol az ürességbe, de benne a hiány „testesül meg”. És ez a kettős csavar lehetett az üres cipők „művészete”: megszokott teremet megváltoztatta, a „valami” megjelent a „semmiben”, de a hiányt is megteremtette: a térre, időre fittyet hányó paradox, mozdulatlan animáció szellemalakjáét. A bizarr köztéri installáció részét képező „start” szócska talán már csak az ötlet dilettáns túlhajtása volt, de ha már odaírták, a kurta-furcsa végéhez nekem odakívánkozott a dalszöveg: „úgy látszik, ment egy darabig és idáig elért”. És ha a Széna téren látottakat megörökíteni nem is sikerült, szeretnék idézni egy képet, amit pár évvel ezelőtt fotóztam, s ami teljes összhangban áll a fentiekkel. Megkockáztatom, hogy itt már szó sincs direkt szájbarágásról, ennél tisztább művészettel sokszor még nem találkoztam. „Íme itt a zöld: egy lepedőnyi Föld A fölénk kifeszült kék: egy takarónyi Ég Az itt fekvőnek, aki úgy látszik Ment egy darabig és idáig elért.” Lovasi András Nézni, olvasni ajánlom