„A nagy titok: úgy járni végig életutunkat, hogy ne kopjunk el. Erre az olyan ember képes, aki nem az embereket és a tényeket veszi számításba, hanem minden élményét önmagára vetíti vissza, és a dolgok végső okát önmagában keresi. Aki a saját megtisztulásán munkálkodik, attól senki sem rabolhatja el eszméjét.” Milyen rejtélyesnek tűnhet első olvasatra Albert Schweitzer üzenete, holott mi másról szólna, mint az útkeresésről. Arról, hogy életünk során feladatokat kell keresnünk, mert mindvégig foglalkoztat bennünket a nagy titok, hogy mi is lenne az életfeladat, mi végre születtünk erre a világra, és hogy kik vagyunk valójában. A Nagy Fehér Varázsló, Oganga, született Albert Schweitzer minderre saját példát mutatva meglelte a választ. Rendkívüli személyiség volt, aki sokat küzdött és különleges példát mutatott egy elvadult században. Az elzászi német teológus, lelkész, orgonaművész, filozófus, tanár és orvos 1875. január tizennegyedikén született Németországban. „A fiatalság mércéje nem az életkor, hanem a szellem és a lélek állapota: az akarat- és képzelőerő, az érzelmek intenzitása, a jókedv és a kalandvágy győzelme a lustaságon.”- írta naplójában. Édesapja protestáns lelkipásztor volt. A strassburgi egyetemen kezdett tanulni teológiát és filozófiát, Párizsban pedig orgonát, ezek után három éven keresztül folytatta filozófiai és teológiai tanulmányait Párizsban és Berlinben. 1899-ben filozófiából doktorált. 1901-ben írta meg teológiai disszertációjátAz utolsó vacsora különböző, egymástól eltérő, újabbkori történeti értékelésének kritikai bemutatása címen. A politikai és vallási eszméi szembeállították kollégáival: egyszerre volt német és liberális gondolkodású, s ez különböző ellentétekre adott okot, csakúgy, mint az a tény, hogy 1912-ben Helene Bresslaut, Harry Bresslau zsidó történész lányát vette feleségül. A tudomány és a művészetek mellett kereste azt az élethivatását, amivel közvetlenül szolgálhatja az emberiséget. 1912-ben avatták orvossá. 1913-ban írta meg orvosdoktori disszertációját. 38 évesen és három diplomával a tarsolyában indult el Afrikába. Albert Schweitzer 1913-ban kórházat alapított a francia Egyenlítői-Afrikában, a mai Gabonban. 1914-ben, az első világháború kitörésekor a francia hadsereg házi őrizetbe vette őt és feleségét. A fogolytáborban arra használta az időt, hogy kidolgozza álláspontját, melynek központi gondolata a következő: „Élni akarok, de mások életének tiszteletben tartása mellett.” Véleménye szerint az élet és a szeretet ugyanazon az alapelven nyugszik: tisztelet az élet minden megnyilvánulása iránt és személyes szellemi kapcsolat a világmindenséggel. Egy olyan emberiségben hitt, amely sokkal mélyebben tudatában van a világegyetemben elfoglalt helyének. „A helyesen értelmezett tudomány kigyógyítja az embert a büszkeségéből, mert megmutatja határait.”- mondta Afrikába újjáépítette és berendezte kórházát, alkalmassá téve több ezer beteg fogadására, akik közül háromszáz leprás is volt. Európába, előadásokat tartott és orgonakoncertekkel biztosította a működéshez szükséges pénzügyi hátteret. Fejfáját, mint írják, miként a régi szerzetesek, saját kezűleg ácsolta, és leendő sírjának helyét is maga jelölte ki. „Időt kell szakítanod embertársaidra, tégy valamit másokért, ha még oly apróságot is - valamit, amiért fizetséget nem kapsz, csupán a kitüntető érzést, hogy megtehetted.”- így szól egyszerű üzenete. NZS