Eberhard Straub könyve a városok történetét, az egymásra rakódott, és ugyanakkor dinamikusan változó legfontosabb kultúraformáló tényezők mentén mutatja be. Miközben áttekintést ad az európai városok fejlődésének legfontosabb narratív kereteiről, felvázolja az életmódokat és széles ecsetvonásokkal azok társadalompolitikai kontextusát. Olyan könyv, amit egy-egy fordulópontnál az ölébe ejtve az elmúlt korokon mereng el az olvasó: hol elnagyoltan, hol részletgazdagon ábrázolja a lakásokat, a családokat, a hétköznapokat. A hasonlatnál maradva, a szerző művészien elrendezett, de mégis előrenyomott mintákkal dolgozik. Fátyolként libben fel időnként a hibátlanul előadott klasszikus narratívákról egy-egy ponton a csipke: észrevehetően, artikuláltan, de nem égbe kiáltva, hanem a szövegbe simulva hangzanak el a kritikai megjegyzések. Hogy mi is az a város? A szerző egyszerűen a városi együttélések formáiként határozza meg, a mű legfontosabb vezérfonala a városban élő egyének és közösségek körülményeinek, létfeltételeinek és fejlődési lehetőségeinek bemutatása. Az együttélési formák szálanként bomlanak ki a közösség és egyén, a nyilvánosság és magánszféra, a szabadság és korlátozottság, a fény és a sötétség, az otthonok és az utca tengelyén, illetve a társadalmi rétegek kölcsönhatása és átjárhatósága, a köztér és színtér vonatkozásában. A könyv drámai felépítése először magába az apokalipszisbe helyezi az olvasót, hogy onnan a pusztítás-építés dialektikájába lendítse át, rávilágítva egyrészről az apokalipszis mindennapiságára, másrészről rögvest kilátásba helyezve a világok kibomló sokszínűségét, melyek egymást váltva terülnek ki díszletként a mai olvasó előtt. A szöveget egyébként élvezetes olvasmánnyá teszi, hogy a városok ábrázolása a teatralitás eszköztárából merít. Ezen a képzeletbeli színpadon a felvonultatott városok helyét az urb et orbis (város és világközpont) szerepnek való megfelelésen keresztül jelöli ki. Maga a színház – nyilvánosság kapcsolat, ami végigvonul a könyvön – ősrégi, hiszen a színpad és a közönség szervesen képezték le a nyilvánosságot az ókortól kezdve. A szövegbe oltott irodalmi reminiszenciák, a színház társadalmi funkciói közül a legalapvetőbb, az adott korok életproblematikájának paradigmatikus megjelenítése miatt kerültek be, még közelebb hozva az olvasót az adott városhoz, korhoz: ebben a tekintetben a legpazarabb díszlettel Madrid rendelkezik. A szöveg a bevett kánon útján halad az európai városok kontextusának feltérképezésében. Ugyan reflektál arra, hogy a Kelet-Nyugat felosztásának perspektívája a XIX. század képződménye, európai várostörténeti gyökereit mégis a hellénektől indítja (átkötés nélkül a mezopotámiai, vagy az egyiptomi örökséggel). Konstantinápoly, illetve Alexandria csupán korabeli centrum a kialakuló nyugati városokra tett hatása miatt. Ugyanígy, a dél-amerikai városok a centrumként működő Madrid hatásának érzékeltetésére szerepelnek. Az élénk kelet-, dél-, észak-európai gazdasági, kereskedelmi kapcsolatok révén a nyugati városfejlődésre azonban hatással voltak a térség további birodalmi dinamikái – mint például a Kijevi Rusz, az Orosz, az Oszmán, vagy a Svéd Birodalom és azok terjeszkedése, illetve rivalizálása – ezekről közvetve sem szerzünk tudomást. A kiemelt korok kiemelt városai így egyfajta szoborszerű izoláltságban foglalnak helyet a könyvben. Határozott törekvése a szövegnek ugyanakkor az egyes kapcsolódó „mítoszok” mögötti érdekességek bemutatása, leplezetlen provokatív éllel. Ilyen például az Agora, amit a pártviszályok, illetve értelmetlen viták helyének ír le, az attikai humorról megtudjuk, hogy gúny volt, illetve, hogy a népgyűlés pontosan olyan versengésnek adott helyet, mint a sport a korabeli edzőtermekben és azokon kívül. Róma a XIX., illetve XX. századból nézve romantikus, pazar város, ám a könyvből kiderül, hogy tömegjelenetek, rosszul épített összeomló ingatlanok, szabályozatlanság, és a nagyvárosi élet kevésbé kellemes velejáróinak volt helyszíne sokak számára. A társadalmi rétegződés kérdéskörét, a városi terek egyes csoportok általi exkluzív birtoklásának tényeként, vagy a városi terekért folytatott szimbolikus harcként járja körül a szerző, a társadalmi rendektől az osztályok felé haladva váltják egymást arisztokraták, polgárok, kialakul a nyárspolgár, és elpolgárosodik a munkás. A városokban a szabadok és rabszolgák aránya is változó volt, akár a jogaik. A Római Köztársaság működésének alapjait például a kevesek, azaz az arisztokraták uralma jelentette. A középkor és a reneszánsz korában a társadalmi rendek egymás mellettisége, a városi terek mindenki által használható és használandó nyilvánossági funkciót töltöttek be. Az ipari forradalmak idején egyre markánsabban elkülönülő osztályok az urbánus terek mentén klaszifikálódtak tovább. Ekkor a nyilvánosság, mint olyan, is a ’rend’ fenntartásának eszközeként szolgált, a munkások ellenőrzés alatt való tartásának céljával. Az otthon és az utca viszonyába ékelődik be a kultúra szerepe. A császári Rómában a nyilvános tereket betöltve, eszközként szolgált a tömegek nagyformátumú szórakoztatására. Később a saját rendezvényeik számára foglalt fizikai és szimbolikus teret a polgári kultúra biztonsága: a nyilvános terek „elfoglalásával” a munkásokat kiszorították a városi térből. Ezzel a „kutlúra” a polgárok igényét fejezte ki arra, hogy kiszorítsa mindazt, ami emlékeztette saját létezésének árára. A kultúra városszervező íve a l’art pour l’art megjelenésével folytatódott, majd a „polgári kultúra” egyfajta exkluzív kimenekítésével a tömegkultúra, és a szórakoztatóipar feltörekvése idején. Az európai városok történetét követve a katasztrófától a metamorfózisokon át érünk a buliig, és a várost elnyelő, átszövő, átértelmező fogyasztásig: a bulinegyedek és a szórakoztatóipar, az élménygazdaság jóízű leírása mentén. Ahol megszűnt a rituálékkal bíró nyilvánosság, ott annak megszervezését az idegenforgalom vette át a polgároktól. Ezek a folyamatok a társadalom performatív fogyasztási oldaláról jelennek meg, a teatralitásban végtelenített vásárlási élményként. Az urbánus terek és polgárok kapcsolatának elemzési íve ezen a ponton megtörik, kimarad a kortárs dzsentrifikációs folyamatok, a magánapartmanok, avagy a kulturális és kreatívipar várospolitikai következményeinek, illetve esztétikai hatásának aktuális városkutatási témája. A kreatív és kulturális ipar perspektívája az uniformizálódó élménygazdaság városainak például egyéni karaktereket is képes volt szolgáltatni, amelyben a zenei kultúra a divattal karöltve, a szubkultúrából az ipar felé vezető úton meghatározó szerepet játszik a nagyvárosok gazdasági szerkezetében, ezért érdemes lett volna számot vetni vele, leginkább az új nyilvánosság, illetve a kultúra értelmezésében. Korunk városának bemutatása a gurulós bőrönd és hátizsák apokalipszisével zárul, megengedve azt a provokatív élt, hogy az aktuális történésekből egy incidenst kiemelve mosolyogjon a mai városlakó biztonság deficitjén. A „félelem” szinte esztétikai-kultúrtörténeti fogalomként jelenik meg, a nagyvárosi világpolgárok a korábban sosemvolt veszélytelenségben élnek. Utolsóként jelenik meg a mai olvasó előtt a kor urbánus lakójának félelmeit kinagyító kép, mely éppen az elmúlt évek városi terrorcselekményeinek sorozata előtt készült. Az eredeti könyv még az európai városok sorát érintő merényletek előtt jelent meg, így nem kerülhetett sor sem a brüsszeli, nizzai, londoni, manchesteri, stockholmi, berlini, müncheni, párizsi merényletek tükrében való elemzésre. A történések fényében az állítás, mely a „félelem kultúrájának” tulajdonítja a városlakók aggályait, átértelmezésre szorul. A „keretes” szerkezet tehát, az apokaliptikus végkifejlet ilyetén „nem sejtett” előképével csatol vissza az indításként ábrázolt pusztításra: az azóta bekövetkezett folyamatok, társadalmi fejlemények, illetve politikai narratívák fejezik be ilyen értelemben a könyvet. Faludi Julianna 2019. július 1. Eberhard Straub: Az élő város. Az urbánus életformák változásai. (ford. Csősz Róbert), Typotex, Budapest 2018, A5, 323.oldal.