Lassan mindannyian belebetegszünk. Itt vannak a szemünk előtt: a szomszédunk, a kollégánk, a főnökünk, a házastársunk unokatestvérének a férje, a kolléganőnk gyereke. Kihez forduljak, kérdezik tőlem sokan. Ők, az érintettek nem, vagy csak ritkán beszélnek. Néha megszólalnak, de a legtöbben hallgatnak. A mentális betegek csöndben vannak. „Hogy van?” – kérdezi a Gondozóban az alkoholbeteget az orvos (negyedórája van a betegre, az intézményvezető most szidta le, hogy miért foglalkozott 40 percen keresztül egy aludni nem tudó negyvenes tanárral). „Jól” – mondja a beteg. (Nem akar zavarni, pontosan tudja, hogy negyedóra jut rá, hogy a problémája senkit nem érdekel, az orvos is, és az intézmény is akkor dolgozik jól, ha sok, minél több beteget fogad, azt számol el, aztán még hazudik egy kicsit, ilyen állapotfelmérésről, edukációról, olyan terápiáról, amit nem végzett el, így kell ezt csinálni, mondta a főnök. Tudja a beteg, hogy csak zavar, de nem akar zavarni.) Iszik? Nem. Ivott az elmúlt két hónapban? Ittam. Ivott az elmúlt két hétben? Ittam. Ma ivott? Igen, ittam, de most már megyek. Ad gyógyszert? Adok. Viszontlátásra. Sosem felejtem el azt a kislányt, aki 4 éves volt, amikor az anyja a sokadik verés, szóbeli megaláztatás után azt mondta neki: „Te nem az én lányom vagy.” Az aranyos kislány nagyon megijedt, nagyon félt, bebújt az ágy alá, ott sírt. Apja a kocsmában ivott, amikor mindez történt. Néhány nappal később ez az anya a pszichiátriára, ő meg a nagymamához került. Nem értette, mi történik vele, beszélni hogy is tudott volna róla, meg hát kinek? Régen történt. Összefüggésekre csak később jött rá. Ma már felnőtt, hozzászokott ahhoz, hogy nem ő van a központban, mondhatni, az ő sorsa csak gond, feladat a környezet számára. A pszichiátriai ellátórendszerből senki nem segített neki akkor sem, később sem. Ha jó tanára lett volna, aki észreveszi, hogy szenved, vagy ha nem tudja hatékonyan eljátszani, hogy nagyon erős és talpraesett kislány, akkor gyerekpszichiáterhez került volna – mert lássuk be, illetve nem mi látjuk be, hanem ő látta be –, és most azt mondja felnőtten, hogy depressziós gyerek volt – ma is gyerekpszichiáterhez kellene fordulnia, akkor is ezt kellett volna tennie. Mennyi időn belül jutna be ma gyerekpszichiáterhez? Ugyanannyi idő alatt jutna el gyerekpszichiáterhez, ha zalaegerszegi, budapesti, sarkadi, vagy ózdi lakos lenne? Tudjuk, hogy hatalmasak a területi egyenlőtlenségek. Mit kezdünk a területi egyenlőtlenségekkel? Mi van a mai pszichiátriára kerülő páciensek gyerekeivel? Mi van velük és a gyerekekkel, ha kikerülnek a rendszerből? Évente körülbelül 750.000 honfitársunk rendelkezik F-es BNO kóddal és ők csak az ambulánsok. Szorongó, depressziós, demens, függő, szkizofrén stb. honfitársunkról van szó. Tényleg csak ennyien vannak? Mi van az alkoholbeteg magyarokkal? Mennyien vannak? Egymilllióan, kilencszázezren? Hol van az ő hangjuk? Minek tartja őket a társadalom? Jó kis bevételi forrásnak, akik a jövedéki adó biztos forrásai? Egyáltalán, embernek tekintik őket? A társadalomnak szüksége van rájuk. A családnak szüksége van rájuk. Hogyan kellenek? Józanul, vagy ittasan? Mi van a gyerekeikkel? Mi van kisfiúkkal, akik azt látják, hogy az alkoholbeteg Robinson szigete jó menedékhely, hogy az elbújás a túlélés legegyszerűbb módja. Mi van a lánygyermekekkel, akinek azt kell tudomásul venniük, hogy nem őket választja a mama és/vagy a papa a pia helyett? Mintegy 1600 fő hal meg öngyilkosságban évente. Az új kutatások azt igazolják, hogy egy-egy öngyilkosság 134 embert érint traumatikusan. Vajon a 134 emberből hányan kapnak olyan segítséget, ami megfelelő ahhoz, hogy egészségesen elgyászolják az illetőt? „Temesd el a halottakat” – mondják, de egy öngyilkos halottat nem könnyű eltemetni. Mi történik a 134 ember fájdalmával, ha ennyien vannak? Évente kétszázezer honfitársunk rettenetes gyászával mi történik? Az új ICD 11-ben ők már szerepelnek, úgy, mint traumatizált páciensek, de nálunk nem automatikusan jogosultak ellátásra. Fájdalmuk csak nekik fáj? Az ICD bevezetését a kormány halasztja, már ha van bárki is, aki abba belenézett a kormányoldalról. Számos hatástanulmány igazolja a pszhichoterápiák hatékonyságát. A hatástanulmányokat senki nem kommunikálja a finanszírozó felé azért, hogy a rászoruló honfitársaink NEAK-keretre eljuthassanak pszichoterápiába. A közjót senki nem képviseli? De hát mi is az a lelki egészség minálunk? Egyfajta lelkierő kibírni. Egyfajta lelkierő kibírni mások szenvedését is. Egyfajta lelkierő, hogy túléljük azt az egészségügyi rendszert, amiben eltöltött időt sokan feleslegesnek tartják, mert teljesen a számokra hajt és nem a minőségre. Miért is tartjuk ezt így fenn? Oriold Károly, a Lélekben Otthon Közhasznú Alapítvány alapítója, művészetterapeuta, csoportanalitikus csoportvezető