Mint a hírbe hozott intézmény volt vezetője (2011 és 2016 között) némileg még mindig érintve érzem magam, ezért (is) reagálok erre a hírre, egyben jelezve, hogy korábbi munkatársam, Bacsák Dániel eddigi megnyilvánulásai (például Szentgotthárdi [rém]történet, ÉS, 2023/33.) teljesen profik voltak, köszönet illeti értük. Azonban az egész jelenség, vagyis a hír értelmezéséhez és jelentőségének megértéséhez néhány kiegészítő információt szükséges előrebocsátanom.

A poloskainvázióval érintett intézmény, amely április óta a Rábaparti Integrált Szociális Intézet Vas Vármegye nevet viseli, nem csak egy a hazai bentlakásos szociális intézmények, vagyis otthonok közül: ez ismereteink szerint az Európai Unióban máig létező legnagyobb létszámú bentlakásos szociális otthon, ahol egészen az elmúlt évtized közepéig 734 krónikus pszichiátriai beteget, többségükben a szkizofrénia valamilyen formájának maradványállapotával gondoztak, kezeltek, ápoltak. Összehasonlításképpen: ez a létszám csak alig valamivel kevesebb, mint az OPNI – a „Lipótmező” – 2007-es bezárásakor 810 fős ágyszáma. A túlzsúfoltság miatt bevezetett felvételi zárlat miatt ma már „csak” mintegy 550 fő él az intézmény falain belül, többségük hosszú évtizedek óta. Az ő életfeltételeiket, gondozásukat, egészségügyi és szociális ellátásukat korábban 375 fős személyzet biztosította, mely mára 200 körülire apadt, a korai nyugdíjba vonulások, a szociális rendszerben általános megalázó bérek, a kiégés és a rossz munkakörülmények miatti tömeges elvándorlás, pályaelhagyás és a csak 300 méterre lévő határ túloldalán többszörös bérért történő munkavállalás következtében.

De a hatalmas méretein kívül más miatt is különleges ez a szentgotthárdi szociális intézmény: a Rákosi-érában Budapest által 1948 óta országszerte létesített szociális intézmények közül utolsóként, 1952 októberében nyitották meg egy 1898-ban, a millenniumra átadott K und K dohánygyár épületében, és Budapestről lényegében oda deportálták marhavagonokban a fővárosban nemkívánatos elemeket, elsősorban pszichiátriai betegeket – ez, vagyis a budapesti lakosokat fogadó gyakorlat mindmáig fennmaradt. Az intézményt több hullámban bővítették, utólag is jelentősnek mondható fejlesztéseket hajtottak végre: kulturált foglalkoztatóépület, valamint modern lakóotthon is létesült a 90-es években és a 2000-es évek elején. De ezek a látszólag pozitív fejlemények sem változtatnak a döbbenetes tényen, hogy azon budapesti lakosok döntő többségét, akik pszichiátriai alapbetegségük előrehaladottsága vagy fogyatékosságuk miatt már önálló életvitelre képtelenek, ezért állandó támogatásra, felügyeletre, gondozásra, esetleg ápolásra szorulnak, a mai napig is a főváros határain kívül, sőt, jellemző módon eredeti lakóhelyüktől távol, leginkább több száz kilométerre, valamelyik határszéli (leginkább a nyugati vagy déli határaink mentén) település intézményébe utalják be, jelentős, nemritkán többéves várakozási idővel. Mert Budapest közigazgatási területén belül csak egy ilyen pszichiátriai betegotthon van, korlátozott, 160 fő körüli befogadókapacitással és 15-20 év körüli (!) várakozási idővel.

1952 és 2012 között a Fővárosi Tanács, a Főpolgármesteri Hivatal és a Fővárosi Közgyűlés gyakorolta az intézmény tulajdonosi, fenntartói és irányítói jogait, közvetlenül felelve az ott élők ellátásának biztosításáért, az ott folyó szakmai munka színvonaláért, az ott dolgozók kiválasztásáért és ellenőrzésükért. Mert ugyan Szentgotthárd városa csaknem a fővárostól legtávolabbi pont az országban, de mégiscsak eredetileg budapesti polgárokat láttak ott el. Ez a helyzet 2013. január elsejétől gyökeresen megváltozott: a szociális területen is létrejött a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság (az Országos Kórházi Főigazgatósághoz az egészségügyben, és az oktatásban a Klebelsberg Központhoz hasonlóan). Természetesen budapesti székhellyel és megyei kirendeltségekkel. Ezzel a volt budapesti, addig közvetlenül Budapest által fenntartott és irányított, felügyelt szakosított szociális intézmények, vagyis a pszichiátriai betegeket és fogyatékos személyeket ellátó bentlakásos szociális otthonok a székhelyük szerinti megye irányítása alá kerültek (az államosítás, az „Einstand” az idősotthonokat nem érintette). Ez különösen az addig kiemelkedő szakmai színvonalon működő intézmények életében vezetett drámai változásokhoz, melyek az azóta eltelt évek során az általuk nyújtott ellátások minőségét általában kedvezőtlenül befolyásolták (némi eufemizmussal...). Így valóban sikerült az egyik kitűzött célt elérni, vagyis az ellátások minőségét az országban egységesíteni, csak éppen nem a rosszabbul működők „feljavításával”.

Bár a pszichiátriai betegek és a pszichoszociális fogyatékkal élők széles köre esetében különösen igaz, hogy az egészségügyi és a szociális ellátórendszerek (sőt az oktatás- és a foglalkoztatáspolitika) összehangolt együttműködésére lenne szükség az optimális ellátás, a felépülés-központú működés érdekében (aminek kerete nem is lehetne más már rövid távon sem, mint az ún. kitagolás, vagyis az intézménytelenítés és a támogatott lakhatás volumenének jelentős növelése),  a mára kialakult helyzetben az egészségügyben mégis sokan sikerként élik meg, hogy az ilyen és hasonló betegeket (pl. időseket, tartósan ápolásra szorulókat, fogyatékosokat, pszichiátriai betegeket), vagyis akiket a betegségük jellege miatt nem tudnak látványosan meggyógyítani, de minimum elég jól kezelni, sikerült átpasszírozni a szociális ellátórendszerbe, ezzel „megtisztítva” az egészségügyi ellátórendszert a „kényszerűen” nyújtott szociális feladatoktól. Tehát az egészségügy értelmezésében ez a terrénumukon kívül eső probléma... Mondanom sem kell, hogy ez az alapvető tudományos evidenciákkal és a fejlett országokban tapasztalható nemzetközi trendekkel totálisan szembemenő elképzelés és gyakorlat.

Utolsó bevezető gondolatként még pár szó arról, amit itthon kitagolásnak becézünk, de szakmailag az intézménytelenítés, vagyis a deinstitucionalizáció a korrekt terminus technicus. Ez többrétegű kifejezés, amelynek minden aspektusát e helyen nincs módomban kifejteni, ám a lényege éppen a szentgotthárdihoz hasonló, tömeges, dehumanizáló, uniformizáló összezártság megszüntetése és a lakók kisebb lakóotthonokba, ún. támogatott lakhatásba történő áthelyezése. A szentgotthárdi intézményben elterjedt ágyipoloska-fertőzöttség is nyilvánvalóvá teszi, hogy semmi nem indokolhatja ezeknek a mamutintézményeknek a további létét. Az ún. intézménytelenítés ráadásul elsősorban nem is az intézmények bezárásáról szól, hanem az emberi méltóság, integritás és a közösségben való létezés visszaállításáról (a szükséges korlátokkal, ha muszáj), az izoláció, a kirekesztés megszüntetéséről, valamint átláthatóan működő szolgáltatásokról. Erről ma lényegében semmiféle szó nem esik, olyannyira, hogy sajnos a családtagok egy jelentős része is pártolja az intézményeket, mert nincsenek helyi, szakszerű és jó színvonalú szolgáltatások, gyakorlatilag nincs alternatíva. Marad nekik a bűntudat és a szégyen, a bentlakóknak pedig a méltatlan és lehetetlen életfeltételek.

Talán ezzel a háttérrel már érthetőbbé válik a szentgotthárdi poloskainvázió jelensége és jelentősége. (Ha mégsem, ajánljuk az Olvasó szíves figyelmébe Bacsák Dániel – Kapócs Gábor: Állami tébolydák a XXI. századi Magyarországon, ÉS, 2019/46.) Most akkor lássuk magát a konkrét esetet:

0) Kétségtelen tény, hogy az ágyipoloska igen elterjedt a világban, jelen van a fejlett világ nagyvárosaiban is. Tömegszállásokon, rossz szociális helyzetű, hiányos személyes higiénéjű emberek lakta szállásokon gyakoribb ugyan, de még a legjobb hotelekben is megjelenhet. Kiirtása kétségtelenül nagyon nehéz feladat, mert a legszűkebb résekbe is beférkőzik, villanykapcsolókban, konnektorokban is megbújik, csövek, villanyvezetékek mentén könnyen elterjed.

1) Az, hogy ez ilyen mértékben, intenzitásban, időtartamban és helyen megtörténhetett, önmagában is hatalmas problémákat jelez a szociális rendszerben, irányítási, szervezési, finanszírozási, menedzsment, humánerőforrás, ellenőrzési, ellátottjogi, érdekképviseleti, emberjogi és humanitárius szempontból egyaránt. Nem is tudom, hogy melyiket emeljem ki. Talán az emberjogi dimenzió, aspektus áll a piramis csúcsán... Hogy ez ma, Magyarországon, Közép-Európa szívében, kiszolgáltatott, sérülékeny emberekkel így megtörténhet.

2) Ez az ágyipoloska-fertőzés, ami a sajtóban be lett mutatva, túlmegy minden általam ismert határon, hazai eseten. Pedig láttam már ágyipoloska-fertőzést Szentgotthárdon, ellenőrzéseink alkalmával más vidéki szociális intézményben, és itt, a fővárosban, egy mégoly jól vezetett szociális otthonban is. Tudom, hogy milyen nehezen lehet ellenük küzdeni, és még kifejezett odafigyelés mellett is időről időre megjelenhetnek a poloskák.

3) Az én vezetésem alatt (2011–2016) is voltak ágyipoloska-fertőzéses esetek, voltak ilyen frissen érkezett betegek, időnként ilyen kórtermek vagy lakószobák. Megérkezés utáni alapos átvizsgálás, a személy teljes fertőtlenítése, ruháinak alapos, magas hőfokon történő átmosása és dolgainak fertőtlenítése, szükség esetén a teljes ruházat és cókmók elégetése, karantén, az érintett helyiségek teljes fertőtlenítése, elgázosítása (gázmesterrel) volt a megoldás. Még egy új, innovatív ózonos fertőtlenítést is bevetettem. Mindig időben észleltük, gyorsan reagáltunk és lokalizáltuk. Ezért ez egy időszakos, átmeneti, marginális, de folyamatos odafigyelést és jelentős erőfeszítést igénylő probléma volt. 

4) Az államosítás után (2013. január 1.) kialakult áldatlan helyzet, az SZGYF vízfeje, szakmai inkompetenciája, hárító attitűdje, bűnös negligenciája, az ismétlődő költségvetési megszorítások, a képzett dolgozók elvándorlása, az egyre kínzóbb humánerőforrás-hiány már az én időmben is egyre nehezebbé tette az eredményes küzdelmet az ilyen jelenségek ellen (is), de akkor még meg lehetett valahogy oldani. Az akkori helyettesem, aki az egész intézmény higiéniájáért is felelt, az a felsőfokú végzettségű, többdiplomás nővér volt, akit most aktuális intézményvezetőként elküldtek (?), vagy inkább engedték elmenni érdemi felelősségre vonás nélkül.

5) Mit jelez az, hogy az intézményvezető közös megegyezéssel távozhatott, és nem elküldték/felmentették egy alapos vizsgálat után? Azt, hogy sok olyasmit tudott, ami nagyon kényelmetlen lehet az SZGYF-nek, vagy hogy az SZGYF megyei kirendeltsége és budapesti központja már tudott erről az egészről, de vagy nem tettek érdemi intézkedéseket, vagy esetleg a szükséges pluszforrások mellőzésével még akadályozták is azokat.

6) Ez átvezet ahhoz a kérdéshez, miként eszkalálódhatott a helyzet idáig, hogy ilyen képeket, videókat lehetett látni. Sajnos, ezek még fontosabb kérdések, mint a joggal számonkérhető egyéni, intézményvezetői vagy fenntartói felelősség, mert ezek azok a durva rendszerhibák, amelyekről Bacsák Dániellel már évek óta teljesen hiábavalóan nyilvánulunk meg. A hazai médiában is teljes a tudatlanság, a témáról beszélő riporterek és talking headek körében is totális szakszerűtlenség uralkodik.

a) Az egész jelenség kulcsa, hogy ez egy (volt) budapesti intézmény, amelynek 90 százalékban még mindig Budapest a felvevő területe, és a lakói is (volt) budapesti lakosok. Sokuk gondnokolt, gondnokuk hivatásos szentgotthárdi gondnok. Akik (még) nem gondnokoltak, azoknak a hozzátartozói nem vagy csak nagyon ritkán és elvétve látogatják őket, mert egyrészt a pszichiátriai betegek általában szociálisan izolálódnak, másrészt Szentgotthárd nagyon messze van Budapesttől, drága és hosszú az utazás, ritkán járnak a vonatok is. Tehát a hozzátartozók nem szignalizálnak az intézményvezetőnél, fenntartónál, hatóságoknál, jogvédőknél.

b) A hivatásos és döntően szentgotthárdi gondnokok helyileg az ottani polgármesteri hivatalban dolgoznak, a kormányhivatal alkalmazottjaiként, ami ugyanazon, kormányzópárt uralta helyi, megyei és országos feudális, hűbérúri komplex függőségi rendszerben működik, amelyben a humán szférához tartozó területeken a lényeg a balhémentesség, és mindezt a lehető legolcsóbban előállítva. 

c) Az SZGYF és a Vas megyei kirendeltsége szintén ugyanilyen elvek alapján működik, és rövid pórázon tartja az intézményvezetőket, szigorú és szűkülő költségvetési korlátok között. Lényegében 2013 óta mint cél megszűnt az ellátás szakmai minőségének javítása az SZGYF által fenntartott intézményekben, a speciális otthonokban, így a pszichiátriai és a fogyatékos otthonokban is. Már amit még nem adtak át valamelyik egyháznak. Azért nem sikerült átadni, mert olyan nagy, vagy olyan nehéz, vagy olyan „balhés”, hogy nincs az az egyház, amelyikre rá lehetett volna sózni. Pedig próbálkoztak vele, tudom.

d) Vagyis van egy volt budapesti intézmény, az államosítás után lerohadóban, a határ menti megyének odavetve, gyökerüket vesztett budapesti betegekkel feltöltve, akiket jobb híján oda kellett, hogy beutaljon a szakma, a család (már ha van), a hivatal (így, mind együtt), távol a köz figyelmétől, csaknem teljesen elzárva, az intézmény falain belül élve. Itt szinte bármi megtörténhet, alig jut ki a híre az intézményből a városba (főleg, ha még kijárási tilalom van, ami egyébként is a város érdeke...), hát még a megyeközpontba, Szombathelyre, és főleg nem a távoli Budapestre, ahol akár még jelentős hullámokat is vethetne. 

e) De nem vet. Még ez sem vet. Van egy ványadt médiavisszhang, döntően a bulvárban és a liberálisnak, baloldalinak titulált sajtóban, de ez is csekély, halovány, vérszegény, ráadásul nem szakszerű – kivéve Bacsák Dánielt. Nem szólaltak meg a leginkább érintettek: hallgatnak az illetékes városi és megyei hatóságok, nem szólalt meg sem a Pszichiátriai Érdekvédelmi Fórum, sem a Magyar Pszichiátriai Társaság, sem az illetékes egészségügyi és szociális hatóságok, sem az elvben ugrásra kész Alapvető Jogok Biztosának Hivatala (bár az ombudsman már csak „B” kategóriás, no nem a jogosítványa, hanem a nemzetközi besorolása...), sem a „mindenben”, de legalábbis minden humán szférát érintő ügyben is illetékes minisztérium, sem az alá tartozó, a beteg- és ellátottjogi képviseletet az egész országban biztosítani köteles, legújabb nevén Integrált Jogvédelmi Szolgálat, sem az illetékes államtitkárságai, sem a Nemzeti Népegészségügyi és Gyógyszerészeti Központ. Senki, aki illetékes. Lenne. Elvben és jog szerint is. Lényegében nincsen intézményes válasz. Sehonnan. Csak a közös megegyezésen alapuló elválás...

f) Ami van, az nem felhördülés, ez egy elenyésző, elhaló „nyik”. Egy halk nyikkanás csupán. Ez az egész jelenség a visszhangjával együtt tökéletesen megmutatja – szinte mintha egy elektronmikroszkóp alatt vizsgálnánk – a magyar társadalom, a magyar értelmiség, a magyar civil szféra, az érdek- és jogvédelem és az érintett szakterületek képviselőinek és szakembereinek közömbösségét, megalkuvását, belenyugvását (tanult tehetetlenség?), megfélemlítettségét, a bő egy évtizednyi országlás (vagy inkább regnálás? – mert kormányzásnak nem igazán nevezhető...) nyomán mára kialakult egész magyar társadalom működési zavarait, szociális és erkölcsi immunrendszerének gyengeségét, negligenciáját, közömbösségét, a társadalmi, sőt a legalapvetőbb emberi szolidaritás teljes hiányát, előítéletességét, kiközösítő, dehumanizáló attitűdjét, a pszichiátriai betegekkel, a helyzetükkel, az ellátórendszerükkel és egyáltalán minden velük kapcsolatos dolog vonatkozásában. Egész egyszerűen nem számít. Ez sem számít. Semmi sem számít. Ők biztosan nem számítanak. 

g) Bacsák Dániel és jómagam 2012 óta lényegében minden évben több alkalommal is kísérletet tettünk arra, hogy mind a legkülönbözőbb egészségügyi és szociális szakmai fórumokon, konferenciákon, szakfolyóiratokban, mind a laikusoknak szólva, az értelmiséget (itthon létezik még ilyen?) megcélozva felhívjuk a figyelmet a mentális zavarral, a pszichoszociális fogyatékkal élők, a krónikus pszichiátriai betegek helyzetére, ellátásuk és gondozásuk problémáira, egészségügyi és szociális ellátórendszerük állapotára. Egyáltalán, az egész hazai mentálhigiénés helyzetre, és az ezzel foglalkozó ellátórendszerek, az egészségügyi, a szociális és a közoktatás rendszerek állapotára, arra a krízisre, ami a szemünk előtt alakul, fejlődik, terebélyesedik, mélyül, és végül is mindenkit és minden korosztályt válogatás nélkül érint. Tavaly még Mácsai Pált is sikerült bevonnunk egy videó erejéig, hála és köszönet érte... És mindezen erőfeszítéseink ellenére nulla, zéró, abszolút semmi hatás, lényegében minden visszhangtalan maradt. Nihil. Nihil faciendum, ahogy azt az orvosok mondják a menthetetlen betegre.

7) Minek kellene még történnie, hogy ez a magyar társadalom felébredjen ebből a vigil kómából? Nem tudom. De felelős szakemberként, az értelmiségi létét mélyen megélő orvosként nagyon komolyan elgondolkodtat, hogy hol hibáztam, mit nem tettem meg, vagy mit kellett volna jobban, többet, másképpen, jobb időben etc. tennem, hogy ez a társadalmi és szakmai hozzáállás megváltozzon, és ne így legyen.

Mert ez így nem maradhat sokáig. Mondatja velem az idealista énem. Dehogynem, mondja a realista... Talán megint írok egy cikket... De hová? Ki az, aki felvállalja? És kinek? Kit érdekel? De tényleg. Hiszen eddig is falra hánytuk a borsót, a pusztába kiáltottunk!

Most hová és kinek üvöltsek? Mi lehet az, ami felrázza az embereket?

Legalább a szakembereket!

Legalább az értelmiség egy meghatározó csoportját!

Már ha van még olyan... Mármint értelmiség. Akinek nemcsak diplomája van, hanem aki meg is éli a létezését.

Persze lehet, hogy túl borúsan látom ezt a helyzetet. Békaperspektíva.

Most abbahagyom, mert ennél már csak keserűbb tudok lenni. 

Köszönöm, hogy ha idáig jutva elolvasták.

Dr. Kapócs Gábor, a Szentgotthárdi Pszichiátriai Betegek Otthonának volt intézményvezetője, volt egészségpolitikai helyettes államtitkár, neurológus szakorvos, pszichiátriai szakorvos-jelölt.

Az eredeti cikk az Élet és Irodalom szeptember 8-i számában jelent meg.

Az eredeti cikk itt olvasható:  https://www.es.hu/cikk/2023-09-08/dr-kapocs-gabor/nihil-faciendum.html

Az utánközlés az ÉS engedélyével történik. 

A témához tartozó egyéb cikkek itt érhetők el: 

https://elitmed.hu/kiadvanyaink/lege-artis-medicinae/vegallomas-adalekok-a-magyarorszagi-bentlakasos-szakositott-szocialis-otthonokban-elo-pszichiatriai-betegek-eletutjahoz

https://www.esely.org/kiadvanyok/2017_1/ATT04122.pdf

https://www.doki.net/tarsasag/pszichiatria/bejelentkezes.aspx?c=url&u=upload/pszichiatria/magazine/10_2022_1_programjav.pdf