Ilyenkor, karácsony eltt, az év végén szokás egyfajta számadást készíteni, visszanézni az elmúlóban lévő év történéseire és előretekinteni az elkövetkező esztendő várható kihívásaira. Persze, jó volna, ha ez szép, méltó, békés, előremutató stb. lenne...

Hála istennek, a Töprengő szándékosan szubjektív műfaj, így minden lelkiismeret-furdalás nélkül megengedem magamnak, hogy a számomra legfontosabbal kezdjem: nekem ez év végéig minden a második szakvizsgám megszerzéséről szólt. Ezért csak egy hete szedem össze a gondolataimat, mi minden történt ebben az évben, ami elég fontos ahhoz, hogy éppen egy ilyen páratlan, karácsonyi Töprengőben kerüljön megemlítésre, kvázi kiemelésre. Mivel a szakvizsgára ké szülés miatt a szokásaimhoz képest kevésbé szorosan követtem a hazai egészségpolitika történéseit, igazán csak két jelentősebb téma merült fel az emlékeimből, a MOK ellehetetlenítésének kí sérlete és a kórházi fertőzésekről szóló tényfel táró, bámulatosan összerakott cikksorozat. Az előb biről még éppen időben írtam egy Töprengőt és végtelenül boldog vagyok, hogy igen, főnixként támadt fel újra a MOK, és a minapi őr ségváltás a küldöttközgyűlésen szerintem tovább erősítette a megkezdett irányvonalat. No persze, nyugtával dicsérjük a napot...

Az utóbbi, a iatrogén, vagy nosocomialis fertőzések, és az ezek okozta súlyos egészségkárosodások, halálesetek ügye végre a szűk szakmai nyilvánosságot áttörve, a közfigyelem homlokterébe került. No, nem az orvostársadalom, vagy az egészségügyért is elvben felelős ágazati irányítás, vagy szakhatóságok jóvoltából, hanem egy elkötelezett, kiváló oknyomozó újságírói munka eredményeképpen. Maga a cikksorozat és az arról szóló híradások is lenyűgözőek voltak a ma guk nemében, de végül is két hír tette fel a pontot az i-re. Az első az volt, hogy a parlamenti szakbizottságban nem vették napirendre a tárgyalását. Biztos nem elég időszerű, biztos van sürgősebb is, vagy csak nem elég fontos, nem kellően fontos annak a pár száz, vagy pár ezer embernek az egészsége és élete, akik évente a magyar egészségügyben, általában a kórházi ellátás során az ott szerzett, pontosabban (el)kapott, az antibiotikumoknak már ellenálló baktériumok okozta fertőzések miatt kerülnek életveszélybe – az egészségügyi ellátásuk során. A műtét lehet, hogy sikerült, de a beteg mégis meghalt egy szepszisben...

De erre az i-re még egy jókora második pont is került az elmúlt napokban. Ugyanis a cikksorozat mintegy „utánlövéseként” kiderült egy, az éppen illetékes minisztériumból kikerült belső dokumentum alapján, hogy a szakemberek gyanúját igazolva, igenis régóta tudnak az illetékesek a hazai kórházi fertőzések problémájáról, olyannyira, hogy a lehetséges megoldási javaslatokat le is tették az asztalra. Be is árazták: az egész intézkedéscsomag állítólag 60 millió forint körüli összegbe kerülne a költségvetésnek. 60 millió. Ez sok pénz? Egy lakótelepi lakás ára Pesten. Sok pénz egy átlagos, gyermekes családnak, vagy egy frissen egybekelt házaspárnak és különösen sok egy pályakezdőnek. Sok pénz? Pár száz ember életének megmentésére, vagy pár ezer beteg em ber egészségének megóvására. Tényleg sok ez a pénz?

És a hírek csak jönnek, jönnek, egyre csak jönnek. A szakvizsgám utáni másfél hétben mitől volt hangos a hazai sajtó? (Leszámítva a fociról szóló híreket...) Így például napvilágot látott az Eurostat friss adatsora, amely az egyes európai uniós tagországoknak a betegségekkel összefüggő szociális védelemre és egészségügyre fordított köz kiadásainak alakulását mutatja be 2021–2022-ben a GDP százalékában. Ebben (is) bizony igen csak hátul kullogunk, dobogósak vagyunk – igaz, csak bronzérmesek lennénk – az ezekre az egészség ügyi ellátással összefüggő célokra legkevesebbet költők képzeletbeli versenyén. Íme, az eredeti grafikon, amit a kísérőszövegével egyetemben kimásoltam az Eurostat oldaláról (1. ábra). 



1. ábra. Szociális és egésszégügyi közkiadások, 2021–22-ben (2021 végleges, 2022 becsült érték). (Forrás: https://ec.europa.eu/eurostat/web/products-eurostat-news/w/ddn-20231127-1)

Míg az élen álló Franciaország a nemzeti jövedelmének 10%-át fordította az egészségüggyel és a betegségekkel kapcsolatos célokra, addig mi ennek kevesebb, mint a felét, csak 4,7%-ot, nálunk kevesebbet csak Bulgária és Írország. Jól látszik, hogy a Covid-pandémia elcsitultával csaknem minden országban némileg csökkentek az egészségügyi ráfordítások, nálunk is.

Talán érdemes ezt az adatsort összevetni az OECD szintén nemrégen nyilvánosságra hozott adataival, a Health at a Glance 2023 indikátorai segítségével. Ez a Töprengő mint műfaj egyébként is, de különösen karácsony táján tökéletesen alkalmatlan arra, hogy elmélyülten bemutassuk azt a hihetetlenül bőséges és sokrétű képet, amely az OECD tagországainak egészségügyéről feltárul ebben a legfrissebb kiadványban. De mégis, szeretnék idehozni és letenni a karácsonyfa alá néhány, a mostani gondolatmenethez illesz kedő grafikont.

Ahogy az ember lapozgatja a tanulmányt, már az elején talál egy nagyon szemléletes ábrát. Négy olyan kvadránsban (2. ábra, 1.1) helyezték el a tagországokat, amelyek alapján látható, hogyan alakulnak az egészségügyi ráfordításaik és a meghatározó egészségügyi indikátoraik, a várható élettartam, és az elkerülhető halálozás. 



2. ábra. 1.1 a kvadránsok magyarázata: egészségügyi kiadások, várható élettartam, elkerülhető halálozás. Asszociációs értékek: 1.7 – várható élettartam, 1.8 – elkerülhető halálozás 

Ezek az ábrák jól mutatják, hogy az egészség ügyre fordított (köz)kiadások milyen egy ér tel mű összefüggésben vannak a születéskor várható élettartammal, az elkerülhető (a megelőzhető és kezelhető betegségek okozta) halálozással. Tel jesen nyilvánvaló, hogy ahol többet költenek a megtermelt nemzeti jövedelemből az egészségügyre, ott általában jobbak az életkilátások. Bár sok tényező közrejátszik, de egyértelmű a rá for dítások arányának és mértékének jelentősége az emberéletek megvédésében. Átnézve az OECDtanulmányt, elszomorodva, de nem meglepődve látható fejezetről fejezetre, oldalról oldalra, hogy a bemutatott (többnyire a 2021. évi adatok alap ján számított) indikátorok alapján Magyar ország a spektrum két végén van, 38 országból az utolsó/első 3-5-7-ben. Pozitív összehasonlításokban csaknem minden esetben az utolsók, a negatív listákban pedig az elsők között szerepelünk. Ez még akkor is döbbenetes, ha tudjuk, hogy ez már hosszú évek óta így van, alig van kedvező változás, és a világrekorder hazai Covid-halálozás még tovább árnyalja a képet. Van egy terület például, ahol sajnos még mindig senki sem veszélyezteti az elsőségünket, ez a rosszindulatú daganatos betegségek okozta halálozások (3. ábra) (Magyarországot az ábrákon piros nyíllal jelöltük a könnyebb láthatóság ér dekében).



3. ábra. Rosszindulatú daganatos halálozás, nemek szerint, 2020–2021. (Forrás: OECD (2023), Health at a Glance 2023: OECD Indicators, OECD Publishing, Paris, https://doi.org/10. 1787/7a7afb35-en)

Ez és a többi egészségi és egészségügyi indikátorunk lényegében változatlan helyezéseket je lent számunkra a fejlett országok rangsorában, meslyek alig változtak az elmúlt bő egy évtizedben, vagy némely esetben, akár évtizedekben. „Meg állt az idő.” Mintha nem történt volna sem mi, legalábbis semmi olyan lényeges, mélyreható, átfogó állami program, össznemzeti, társadalmi cselekvés, amely érdemi javulást hozott volna a hazai lakosság egészségi állapotában, életés ha lálozási viszonyaiban. A számok nem ha zudnak. Nem kell egészségügyi közgazdász egyetemi tanárnak lenni ahhoz, hogy biztonsággal kijelenthessük, a magyar lakosság egészségi állapotát és a hazai egészségügyi ellátásokat jelző indikátorok precízen tükrözik az egészség és az egészségügy helyzetét a hazai uralkodó elit világképében, prioritáslistájában és az ezt kérlelhetetlenül tükröző éves költségvetésekben (bár a lényeget néha „itt a piros – hol a piros” módon elkendőzni próbálják). Végül is régóta tudjuk: kis pénz – kis foci. Csak ez egy életre és halálra szóló meccs...

Álmodom. Álmomban egy tágas, világos, minimalista, mondhatni spártai egyszerűséggel berendezett dolgozószobában ülök egy tekintélyes, de nem túl nagy íróasztalnál, egy nagy közép-európai folyó egyik (nem tudom beazonosítani, a jobb, vagy a bal) partján, látom a szélesen, méltóságteljesen hömpölygő folyót, tekintetemmel a láthatárt pásztázom, messzire ellátni, van perspektíva. Előttem a nagy, masszív mahagóni íróasztal fényesre törölt felületén két dosszié, bennük két előterjesztés. Az egyik a kórházi fertőzések megelőzéséről, ártatlan, az állami kórházakat gyógyulás céljából felkereső embe rek egészségének, esetleg életének megóvásáról szól. Nem túl bonyolult, de kétségtelenül érteni kell hozzá. Az apparátus meg is tudná csinálni. De kellene hozzá vagy 60 millió forint. Nem euró, hála istennek, csak forint. Az meg van elég, csi nálni is könnyű, csak nyomtatni kell... A második dosszié témája kényesebb. Egy kikötőről szól. No, nem egy tengeriről és nem az Adrián, mert azt már bespájzoltuk. Nem is egy nagy folyamiról. Most egy légikikötőt kellene megvenni. Nem kerül olyan vészesen sokba, hogy elrettentsen. Végül is, nincs lehetetlen. Az ember merjen na gyot álmodni. Kicsit amúgy sem érdemes. Igaz, azért az egy kis gond, hogy 66,66szor annyiba kerül, mint a másik, az a bizonyos kórházi fertőzések elleni akcióterv. Ráadásul euróban. Azt azért nehezebb beszerezni. Főleg ilyen mennyiségben. Ez már egy, a Marsról is látható összeg. Nem baj, majd lesöpörjük a padlást. A padlást is. A Belügyminisztériumét is. Végül is, a humán szférán még biztos lehet valamit spórolni. Ha eddig sikerült, miért ne lehetne még szűkebbre húzni azt a nadrágszíjat? Majd pampognak persze, meg mindenféle OECD-re, meg Eurostatra, a European Health Consumer Power house-ra, meg mindenféle nemzetközi betegszervezetekre hivatkoznak, de egy milliárdos politikus bölcsességének hála, már régóta tudjuk, hogy végül is a békákat sem szokták megkérdezni a mocsár lecsapolása előtt. Szóval, dönteni kell. De már döntésképes, sőt szuverén vagyok, jól megfontoltam. Előveszem a töltőtollam, hogy ráírjam az egyik dossziéra a szuverén döntésem, megfontoltan. És itt felébredek, verítékben úszom. Ez egy rémálom volt…

És a hírek jönnek, csak jönnek, egyre csak jönnek. Még soha nem volt olyan magas a kórházi adósságállomány, mint mostanság, késő ősszel. És tovább nő. Miért is ne nőne? Hiszen utoljára 30 évvel ezelőtt, a bázisfinanszírozásról a HBCs rendszerre való áttérés előtt volt ebben az or szágban szisztematikus egészségügyi költségfelmérés az egyes egészségügyi ellátások, beavatkozások valós költségeinek feltérképezésére. Azóta csak toldozás-foltozás zajlik a rendszeren. Ered mény: folt hátán folt, vagyis az év végén már megint konszolidálni kell a kórházakat. Hogy egyáltalában ki tudják fizetni a nekik sokszor már évek óta hitelező beszállítóikat. De még így sem a teljes adósságösszeget kapják meg, ráadásul azt sem tudni, hogy milyen megfontolások alapján annyit amennyit. Mi erre a lehetetlen helyzetre a válasz? Egyik napról a másikra me nesztik az Országos Kórházi Főigazgatóság első emberét, majd egy nappal később még néhány vezető munkatársát. Mintha ők tehetnének arról, hogy szégyenletesen kevés a pénz a rendszerben. Mármint az egészségügyi rendszerben (mert például a sportban van bőven). És ettől most több lesz a kasszában? Nézzük csak meg tüzetesebben azt a jövő évi költségvetést! Ha jól emlékszem még az inflációt sem követő növekmény van betervezve. Ez az igazi rémálom…

És a hírek jönnek, egyre csak jönnek. Ezen a héten talán a legtöbb hír az ALS-ben szó szerint szenvedő alkotmányjogászról és általa a magyar állam ellen a strasbourgi emberi jogi bíróságon indított per tárgyalásának első két napjáról, majd a magyar Parlament épületében tett látogatásáról és a politikusokkal, képviselőkkel történt kapcsolatteremtési kísérletéről szólt. Én mélyen érintve érzem magam ebben az ügyben, hiszen a máig hatályban levő, az életvégi döntésekről szóló egészségügyi jogszabályokat az én vezetésemmel kodifikáltuk, terjesztettük előbb a minisztérium vezetése elé, majd a kormány és végül a jogalkotó, az Országgyűlés elé. Talán senkit nem lep meg, ha azt mondom, hogy az eredeti vezetői előterjesztésünk benyújtásakor nem teljesen így képzeltük, nem ezt akartuk... De az élet eleje, a fogantatás és az élet vége, az elmúlás mindig a politika, a pártok kereszttüzébe kerül, politikai, vallási, világnézeti ütközőponttá válik, különböző rendű és rangú társadalmi csoportok, pártok, egyházak harci terepe lesz. Csak a szenvedő em ber nem szokott szót kapni. De ez most másképpen lett! Hála egy bizonyítottan senyvesztő, halálos betegségben szenvedő alkotmányjogásznak. De ez egy túlzottan összetett, ellentmondásos, és a hiteles tárgyalásához jelentős szellemi erő feszítést igénylő kérdés ahhoz, hogy itt most a részletekbe menjek, sem a mód, sem az időzítés nem illik e témához. Bár a Megváltó születése akár remek alkalom is lehetne erre... Ezért most csak egy rövid gondolatra futja, jövő évi első számunkban bővebben visszatérünk erre.

Én hiszek az egyén, az emberi lény szuverenitásában, szabadságában. Abban, hogy egy cselekvőképes, vagyis ítélőképessége birtokában lévő személy, vagyis egy tudatos emberi lény képes felelősséggel dönteni életről és halálról.

Ha az ember politikus, ne adj’ isten miniszter, sőt miniszterelnök, akkor joga van akár egy egész ország lakosságának életéről, életviszo nyai ról dönteni. Hatásait tekintve akár hetedíziglen is, figyelembe véve a ma már egyre jobban ismert transzgenerációs és epigenetikai mechanizmusokat. Ha katona, sőt hadvezér, akkor bizony sokak és nem csak az alárendeltjei haláláról is dönt, hiszen általában van „collateral damage”, járulékos veszteség is, amely ártatlan civilek, nők, gyermekek, aggastyánok életében mérhető.

De ha csak egy szenvedő ember, egy egyszerű állampolgár, aki lelkiállapotát ugyan kétségtelenül befolyásolja betegsége, de mégis valósághűen tisztában van életkilátásaival, vagyis a minden kori tudományos eredmények szerint is várható halálával és annak körülményeivel, akkor miért veszik el tőle a saját élete feletti rendelkezés jogát, miért válik jogfosztottá, éppen élete végén? Miért fosztják meg ettől a jogától akkor, amikor már nem képes önerőből a vonat elé vetnie ma gát, vagy leugrani a kilencedikről?

„Salus aegroti suprema lex esto.” Erre a hippokratészi mondatra, a beteg, a beteg érdekének szolgálatára, a beteg javára cselekvésre esküszünk fel mi, az orvosi hivatástestület tagjai már évezredek óta. De mi a beteg igazi érdeke? Mi szolgálja valóban a beteg javát? Ki tudja ezt a legjobban? Ki dönt? Mi, orvosok? Még Magyarországon is, 1998. július 1. után, az 1997. évi CLIV., az egészség ügyéről szóló törvény hatályba lépése óta, immáron egy negyed évszázada ez a döntés alapvetően a cselekvőképes beteg elidegeníthetetlen joga.

És mi van akkor, amikor már nem tudjuk a beteg ember egészségét szolgálni, azt visszaadni, vagy a lehetőségek adta keretek között javítani? Mi van, ha tényleg „nihil faciendum”? Mi van, ha tényleg a semmivel, az elmúlással, az elkerülhetetlen halállal nézünk farkasszemet? No nem mi, orvosok, hanem a beteg. Ő néz farkasszemet a halállal, a saját közelgő elmúlásával, az ahhoz ve zető úton rá váró méltatlan szenvedésekkel. Milyen jogon vindikálnánk magunknak az ő életéről, vagyis ebben az esetben a halálának mi kéntjéről szóló döntés jogát?

Valójában nem mi, orvosok jogosítjuk fel ma gunkat erre, nem mi fosztjuk meg a saját életéről szóló döntés jogától a beteget ebben a kivételes, életvégi esetben, hanem a társadalom, annak képviselői és irányítói, a közhatalom mindenkori birtokosai. ők, akik a mi nevünkben gyakorolják a hatalmat, ellátják a társadalom, a köz irányításának feladatát az általunk rájuk ruházott jogoknál fogva. Mert a jog vált az egyre bonyolultabb emberi társadalom együttélésének legáltalánosabb szabályozóerejévé. Mi tettük azzá. Mi tudjuk meg változtatni is, a társadalmi-gazdasági-tudomá nyos fejlődésre, a mindenkori kihívásokra reagálva. Mi, emberek, polgárok, választópolgárok. Mi döntünk nem csupán magunkról, hanem végső soron embertársainkról is. Minden nap. Egész ségről és betegségről. Életről és halálról.

Azt remélem, abban bízom, hogy a jövő évben mindenki bölcsebben, felelősségteljesebben, együttérzőbben fog részt venni, megnyilvánulni, eszmét cserélni, vitatkozni és végül dönteni – nem csupán a saját, hanem a másik embert, vagy az egész közösségét érintő kérdésekben is. Ab ban bízom, hogy egyre többen fogják átérezni a náluk rosszabb sorban tengődő embertársaik sanyarú helyzetét, legyen az lakhatás, kereset, mun ka, család, párkapcsolat, időskor, betegség vagy szenvedés. Azt remélem, hogy egyre többen fogják belátni, hogy saját jólétük és boldogságuk, sőt egészségük nem lehetséges tartósan mások rovására, vagy ellenében. Mert egyedül egy szerűen nem megy. Az ember eredendően társas lény. Így vagyunk összerakva, az idegrendszerünk így van huzalozva. Ez van.

Tudom, ez nagyon patetikusan hangzik. De végül is mindjárt karácsony van. És ez a valóság.

Ezúton kívánok minden kedves Olvasónknak békés, boldog – és ha ügyeleti szolgálatban volna, akkor nyugodalmas – karácsonyt, valamint sikerekben, jókedvben és egészségben gazdag új esztendőt a LAM egész szerkesztősége, a kiadó minden munkatársa és a magam nevében.