Háromezerkétszáz milliárd forintot szán egészségügyi célokra a kormány a 2024-es költségvetés tervezetében, ami négyszázhúsz-milliárd forinttal több, mint idén – mondta Varga Mihály pénzügyminiszter pénteken a budapesti Szent Margit Kórház Margit-napi ünnepségén. A kétlépcsős szakdolgozói béremelési programra a jövő évi költségvetési tervezetben kétszáznegyven milliárd forint áll rendelkezésre – tette hozzá. Közlése szerint a jövő évi előirányzat kétezer milliárd forinttal több, mint 2010-ben volt. A tárcavezető kiemelte: a koronavírus-járvány rávilágított, hogy a magyar egészségügyi ellátás, az eszközök beszerzése nem függhet „külső szereplőkön”, fontos az ágazat további erősítése. Hozzátette: ötvenhét olyan hazai egészségipari beruházást támogatott eddig a kormány, amelyek az egészségügyben nélkülözhetetlen eszközöket – orvosi maszkokat, kesztyűket, kötszereket – gyártják. Varga Mihály szerint 2024-ben – más ágazatokkal ellentétben – az egészségügyben nem halasztódnak el a tervezett beruházások. A kormánydöntés értelmében további orvosieszköz-beszerzések várhatóak, így a kormány folytatja a CT, az MR, a röntgengépek és mammográfiás berendezések beszerzését is az elmúlt évekhez hasonlóan. 

Mit lát a jövő évi költségvetésből?
Tény, hogy reálértéken többet kap az egészségügy, de akkora a mennyisgi és minőségi humánerőforrás-hiány, hogy azt kizárólag pénzzel már nem lehet orvosolni. Nézzük csak meg az orvosi béremeléseket. Igaz, hogy némileg visszafogta az elvándorlást, viszont semmilyen motivációs rendszert nem tett mellé a kormány, ennek köszönhetően ma semmilyen szinten sem érdekelt a doktor abban, hogy minél több beteget minél eredményesebben lásson el. Ez a mutatókban is látható, hiszen visszaesett az ellátott esetek száma, a koronavírus idején átlagosan nyolcvan százalékra csökkent a korábbi évekhez képest. Ezt egészen biztosan erősítette az átlagfinanszírozás Covid idején történő bevezetése. Vagyis az intézmények akkor is megkapták korábbi bevételüket, ha kevesebb beteget láttak el. Az átlagfinanszírozás megszűnte után, a teljesítmény alapú rendszernél az intézmények nem tudják elérni a korábbi teljesítményüket érdekeltség hiányában. A kórházak elképesztő mértékben eladósodnak. A rezsitámogatás csepp a tengerben, mert nem tudnak olyan szinten teljesíteni, mint 2019-ben. Ez egy ördögi kör: küzdenek a dolgozók megtartásáért a magasabb bérezéssel, amit nem fedez a költségvetés, de a dologi kiadásra sem jut elegendő összeg: Így az ellátásbiztonság romlik.

Ugyanakkor egyes helyeken világszínvonalú beruházásokat adnak át. Ez hogyan hasznosul az ellátásban?
A probléma – ezt látni a jövő évi költségvetésben is –, hogy dedikált helyeken szeretnének lépést tartani a nemzetközi szakmai élvonallal, de ezek nem szisztematikusan történő fejlesztések, ezért az ellátási szakadékot mélyíti. Azt látjuk, hogy a legtöbb helyen hárítják a betegeket, elküldik haza, vagy egy másik, többszakmás intézménybe, hogy keressenek maguknak orvost. Ott meg lassan megszakadnak a rájuk zúduló betegtömegtől, miközben semmi sem motiválja őket, hogy teljesítsenek. Már a legmagasabb ellátási szinten sem tud sokszor érvényesülni a felszereltség és szakmai tudás. Kontraproduktívvá vált az azonos, magas bérekre történő átállás, mivel minden forrást felemészt a béremelés, és nem kapcsolódik hozzá olyan értékmérő rendszer, ami megmutatná, ki, mennyit és milyen minőségben dolgozik.

A Portfolio.hu-nak adott interjújában idézte, hogy 2024-ben a magyar állam konszolidált egészségügyi kiadásai alapján csak a GDP 3,8 százalékát költi egészségügyre, ami megrendítően alacsony arányszám más országokhoz képest. A mostani emelés mennyivel javítja a képet?
Semennyivel, mert az már benne van az elfogadott költségvetésben. Az egy főre jutó GDP alapján a gazdaságilag fejlett országok közé tartozunk, ezért semmi nem indokolja, hogy ennyire kevés közpénz jusson az egészségügyre és ennyire rossz legyen az ellátás. A 3,8 százalék nem egyenlő a hagyományos értelemben vett közkiadásokkal, de nem lehet nagyon távol tőle, viszont nagyon messze van az unió 8,1-es közkiadásátlagától. A hozzáférés teljesen esetleges, sorra szüneteltetik egy-egy osztály működését, a gyógyító munka színvonala pedig az adott csapat lelkiismeretén múlik. Szigetszerűen működnek magas színvonalú betegellátó helyek, leginkább ott, ahol még rendelkezésre áll humánerőforrás. Ez sem egyenlő hozzáférést, sem egyenlő ellátást nem hoz a rendszerbe. 

Mi történt eddig és milyen hatása volt az ellátórendszerre?
Az összevonások, a központosítás minden szinten érzékelhető. Ezek a lépések azon a feltételezésen alapulnak, hogy egy kézből irányítva, katonásan, hierarchikusan mindenki fegyelmezetten fog működni. Sajnos az egészségügyre ez nem érvényes megközelítés, mert az egy sokkal szofisztikáltabb, az egyéni szükségletekhez alakuló, folyamatosan változó rendszer. Ma minden szereplő frusztrált. A kormány úgy érzi, rengeteg pénzt beletett az egészségügybe – csak bérekre idén 911 milliárd forintot –, de a rendszer egy fikarcnyival sem lett jobb. Állandósuló forrongás a nővérfronton, gyengülő összetételű szakdolgozói kar, a betegelégedetlenség minden fronton jelentős, ráadásul mára az államkassza is kiürült, így nincs forrás a korrekcióra. Az OKFŐ mint középszintű irányító hatalmas szolgáltatói kör felett gyakorol kontrollt, kezelhetetlen mennyiségű fenntartási feladat vár rá. Nincsenek jó gyakorlatok összegyűjtve, amiket továbbadhatnának a kórházaknak, az intézményeknek nincs lehetőségük érdemben önállóan gazdálkodni. A bérek és bér jellegű kiadások sok helyen kiteszik a költségvetésük 75–85%-át. Nincs forrásuk a bérek differenciálására sem. A központosított közbeszerzések inkább forráskivonással járnak együtt, semmint megtakarításokkal. Frusztráltak a háziorvosok is. A praxisközösségek érdemben még nem működnek, a praxisokban nem történt hatáskörbővülés, pedig erre látszólag nyílhatott volna esély. Megnövelték ugyan az indikátorokra adott ösztönzőket, de cserébe elvették a háziorvosoktól a területi és a fix pótlékot.
Összességében elmondható, hogy a betegek nem férnek hozzá a szükséges mértékben a közszolgáltatásokhoz, ráadásul most már szűkülő mértékben férnek hozzá a magánszolgáltatásokhoz is, mert elfogytak a megtakarításaik. Tavasz óta drámaian csökken a magánbetegek száma is. A gyógyszerkiadásaik több mint a felét saját maguknak kell állniuk. A háziorvosok a Covid időszaka alatt átálltak egy másik működési logikára és innen nehezen térnek vissza a korábbi rendszerre, amely jobb hozzáféréssel párosult. A kórházak ugyan teljesítményelszámolási kényszer alatt működnek – végre –, de a várólisták hosszán még nem látszik a teljesítménynövelésére használt eszközök eredményessége. Például csak 110 százalékot adnak a várólista ledolgozására.

Mit jelenthet az a kijelentés, hogy az ellátást javító intézkedések folytatódnak?
Meglátjuk, mit értenek alatta. Nagyon rossz modell felé lépdelünk öles léptekkel. Azzal, hogy az állam magához rendel mindent, lényegében a betegellátásban résztvevőktől vonja el a felelősséget és az ösztönzőket, hogy jó minőségű ellátást nyújtsanak. Nem érdekeltek abban, hogy javuljon a helyzet. Alapjaiban kellene újragondolni az egész rendszert. Mindenekelőtt az alapellátást kellene megerősíteni valódi praxisközösségekkel, ahol érdemes multidiszciplináris teameket is felállítani, hogy a bonyolultabb esetek is esélyt kapjanak az adekvát ellátásra. Konzultációs lehetőségeket kialakítani, hogy meg lehessen oldani alapszinten, vagy szakrendeléseken a problémát és ne tereljék rögtön a kórházak felé a betegeket. Érdemes lenne elemeket átemelni az irányított betegellátási modellből, például az ellátásszervezői szerepkörök kialakítását. A prevenciós programok a lakosság egészségértésének javítását célozták. A minőségbiztosítás, a képzés és oktatás mellett az egységes szakmai protokollok kialakítása is a kísérlet megfontolandó, követendő elemeit képezték.

Kun J. Viktória