[Cél - Idegvezetési vizsgálatok és gastrocnemius H-reflex-válaszok értékelése és összehasonlítása rheumatoid arthritisben (RA) szenvedő betegek és egészséges felnőttek esetében. Eszközök és módszerek - A vizsgálat 26 RA-beteg és 22 egészséges felnőtt bevonásával történt. Mindkét csoportban értékeltük az idegvezetési vizsgálat (NCS) eredményeit és a kétoldali gastrocnemius H-reflex-válaszokat. Rögzítettük az életkort, a nemet, a subcutan csomók és ízületi deformitások előfordulását, a laboratóriumi paramétereket, a betegség időtartamát, a reumaellenes és szteroid gyógysze-rek használatát. A betegségaktivitás értékelése a 28 ízületre kiterjedő DAS28 betegségaktivitási index alapján történt. A funkcionális státuszt Health Assessment Questionnaire (HAQ) egészségfelmérő kérdőívvel, a fájdalomintenzitást vizuális analóg skálával (VAS) mértük. Eredmények - Az RA-betegekben 73%-os volt az elekt-roneuromiográfiás (ENMG) rendellenességek aránya. A leggyakoribb diagnózis a carpal tunnel szindróma (61,4%) volt. Az ENMG-leletek, valamint a klinikai és laboratóriumi sajátosságok között nem volt kimutatható szignifikáns kap-csolat. Az RA-betegekben a jobb oldali H-reflex-válaszok latenciája statisztikailag hosszabb volt (p=0,03). A számított cut-off szintek szerint az RA-betegek között gyakoribb volt a hosszabb H-reflex-latencia. Következtetések - A vizsgálatban az RA-betegek körében gyakori volt a betegség időtartamától és súlyosságától függetlenül kialakuló entrapment neuropathia. Az RA-betegekben hosszabbak voltak a H-reflex-latenciák cut-off értékei. Ez információt szolgáltathat az RA-betegek hosszú perifériás idegei korai neuropathiás érintettségével kapcsolatosan. Mindazonáltal, szükséges az eredmények megerősítése nagyobb populációs vizsgálatok révén.]

Rheumatoid arthritisben (RA) lokális és általánosult csontreszorpció zajlik, amely a marginális eróziók, illetve a generalizált osteporosis kialakulásában nyilvánul meg. Egyre több adat utal arra, hogy lymphocyták, proinflammatorikus citokinek és más, a gyulladásban is szerepet játszó mediátorok vesznek részt az arthritises csontreszorpcióban. Ezért az oszteoimmunológia terminológia is elterjedt. A csontbontás szempontjából RA-ban is az elsődleges szerep a nukleáris faktor κ-B (NFκB) -receptor-aktivátoré (RANK), illetve ennek ligandjáé (RANKL). Ezek a tumornekrózis- faktor-α (TNF-α) -receptor, illetve TNF-ligand szupercsaládba tartozó fehérjék T-sejtekkel, synovialis fibroblastokkal és egyéb citokinekkel (például IL-1, IL-17) kölcsönhatásban aktiválják az osteoclastokat, amely csontreszorpcióban nyilvánul meg. Az oszteoprotegerin (OPG) olyan, szintén a TNF-receptor családba tartozó „csapdareceptor”, amely gátolja a RANK-RANKL kölcsönhatást. RA-ban fokozott RANKL- és csökkent OPG-termelés figyelhető meg. Különösen fontos a RANKL és az IL-17 interakciója. Terápiás oldalról a sulfasalazin, methotrexat és a biológiai szerek, kiemelten a TNF-gátlók csökkentik a RANKL-mediált csontreszorpciót, ezáltal az ízületi eróziók kialakulását. A RANKL-RANK interakciót direkt módon gátolni lehet rekombináns OPG-vel vagy anti-RANKL antitesttel (denosumab). E próbálkozások közül a denosumabbal ígéretes, arthritisállatmodellekben végzett kísérletek után megtörtént a humán II. fázisú vizsgálat is, amely valóban igazolta RA-ban, hogy a denosumab csökkenti az erózió MRI-pontszámát.

Egyre több ismeretet szerzünk a rheumatoid arthritis patogenezisérõl, a synovitist kísérõ fõbb mechanizmusokról. Az utóbbi idõben teret nyert a biológiai terápia, amelynek során eddig elsõsorban proteinekkel, például citokinekkel szemben fejlesztettek ki specifikus terápiát. Ezen módszerekkel korántsem értek el teljes javulást, és számos kérdés maradt nyitott a rheumatoid arthritis kezelését illetõen. Mivel a proteinek alkalmazása nem vezetett eredményre, felmerült a genetikai megközelítés, bizonyos genetikai elemeknek a synovialis membránba való bevitele. Itt tehát nem „génterápiáról”, azaz hiányzó gének bevitelérõl, hanem szabályozó gének „transzferjérõl” van szó. Az arthritises állatmodellekben végzett preklinikai vizsgálatok igen ígéretes eredményeket adtak. Ezt követõen humán I. fázisú vizsgálatot végeztek, amelynek során igazolódott, hogy hasonló géntranszfer emberek esetében is elvégezhetõ. A szerzõ áttekinti az arthritises állatmodellekben géntranszferrel nyert terápiás tapasztalatokat. A következõ területeket veszi górcsõ alá: 1. a bevitel stratégiái, lokális és helyi stratégiák, hatások az azonos és az ellenoldali ízületben; 2. virális vektorok alkalmazhatósága, adenovirális, retrovirális, herpes simplex és adenoasszociált vektorok összevetése; 3. a kezelés idõtartama és a dozirozás kérdései; 4. a lehetséges célpontok, így a pro- és az antiinflammatorikus citokinek áttekintése.

Rheumatoid arthritisben a cervicalis ízületek pusztulása progresszív vertebralis instabilitáshoz vezethet. Ez súlyos formában a myelon kompresszióját okozhatja, sőt, hirtelen halál is előfordulhat. Az atlantoaxialis subluxatio a betegek nagy százalékánál sokáig tünetmentes lehet. A subluxatio valódi foka altatás közben nyilvánulhat meg, amikor az izmok ellazultak, és a védekező izomspasmus hiányzik. A nyaki elváltozások konvencionális, transoralis és funkcionális lateralis flexiós és extenziós röntgenfelvételeken jól ábrázolhatók. Rheumatoid arthritisben a nyaki gerinc dinamikus röntgenvizsgálata mint első radiológiai vizsgálati módszer napjainkban is nagy jelentőségű, továbbá fontos információkkal szolgál a radiológiai nyomon követés terén és a preoperatív kivizsgálás részeként is, mivel az eltérések felismerésével súlyos, akár maradandó neurológiai károsodások is megelőzhetők. Közleményünkben ismertetjük a nyaki subluxatio és instabilitás mindennapi gyakorlatban alkalmazott ábrázolási, mérési és elemzési módszerét, hivatkozva az erre vonatkozó legfontosabb publikációkra.

A rheumatoid arthritis kezelése korántsem megoldott. A klasszikus bázisterápiás szerek az esetek 10- 15%-ában hatástalanok, és a biológiai szerek, elsősorban a tumornekrózisfaktor-α- (TNF-α-) gátlók sem mindig hatékonyak. A rituximab a B-sejteket gátló anti-CD20 monoklonális ellenanyag, amelyet a bázisterápiára, illetve TNF-gátlóra refrakter betegek második vonalbeli kezelésére regisztráltak. Ebben az összefoglalóban áttekintem a rituximab bevezetésének történetét, a három fő randomizált klinikai vizsgálat fontosabb adatait, eredményeit. Kitérek a rituximab hatékonyságára, mellékhatásaira vonatkozó főbb ismeretekre, majd a kezelést kísérő gyakorlati szempontokat, speciális kérdéseket ismertetem. Az adatok alapján elmondható, hogy a rituximab hatékony és igen biztonságosan alkalmazható biológiai terápiás szer; TNF-gátló hatástalansága esetén a második vonalban jól alkalmazható a rheumatoid arthritist kísérő gyulladás, a tünetek, a radiológiai progresszió mérséklésére, a funkcionális kapacitás és az életminőség javítására.