A 2019-es orvosi-élettani Nobel-díjat három kutatónak, William Kaelinnek, Sir Peter Ratcliffe-nek, illetve Gregg Semenzának ítélte a Svéd Királyi Akadémia Nobel Bizottsága. Felfedezéseik az élet talán legalapvetőbb jelenségét, a légzést érintették. Megdöbbentő lehet, hogy noha az oxigén központi szerepét az életfolyamatok fenntartásában már a modern biológia kezdetei óta érti az emberiség, az oxigénhiány következtében fellépő folyamatokról egészen a legutóbbi évtizedekig csak spekulációk voltak. A hypoxiára adott reakciókban központi szerepet játszó jelátviteli útvonalak jelentőségét Mócsai Attila, a Semmelweis Egyetem Általános Orvosi Kar Élettani Intézetének egyetemi tanára foglalta össze.

„Az orvoslás legfőbb kötelessége a veszélyeztetett emberi élet megmentése, s a nőgyógyászat pedig az orvoslásnak azon ága, melyben ez a kötelesség igen nyilvánvaló módon teljesíttetik” - kezdi Semmelweis Ignác a febris puerperalis kóroktanáról és megelőzéséről írt tanulmányát. Ebben számol be arról, hogy a hatalmas forgalmú, bécsi „Ingyenes Szülőotthon” orvosokat képző, 1. részlegében megfigyelt, 10% körüli perinatalis mortalitást a kontrollként szolgáló 2. részlegben tapasztalható 3% körüli szintre sikerült csökkentenie.

Közismert, hogy a fiatal Gustav Mahler (1860–1911) három éven át - a csupán néhány évvel korábban elkészült – budapesti operaház igazgatója volt. Ezalatt a repertoár értékét és az előadások művészi színvonalát rendkívüli mértékben megemelte, mi több, egyszersmind a korábban veszteséges működést is nyereségessé tette. Első, rendkívül sikeres évadja után, ahogy az már nálunk szokás, támadások kereszt tüzébe került, s amikor Zichy Géza gróf, az újonnan kinevezett intendáns elérte, hogy művészeti kérdésekben ő mondhassa ki a végső szót, tíz évre kötött szerződését felbontva távozott Budapestről.

A Magyarországon is egyre szaporodó „orvosperek” korában tanulságos és elgondolkodtató lehet végiggondolni, hogy e jogi felelősségnek milyen előképei léteznek az európai joggyakorlatban. Az európai közös jog alapját képező klasszikus római jogban egységes és általános orvosi felelősséget megállapító normákkal nem találkozhatunk. Ennek okait részben a római jog esetjogi szemléletében kereshetjük, hiszen a jogtudósok egy-egy adott problematikus ügy megoldására, és nem elvont magatartási normák megalkotására koncentráltak. Emellett kihatott a szabályokra az orvosok, valamint a betegek jogállásának heterogén mivolta is. Az orvosok legtöbbször idegen származású gyógyítók voltak, akik rendszerint rabszolgaként kerültek Rómába, majd szerencsés esetben elnyerték a szabadságot és a római polgárjogot, vagy esetleg szabad idegenként telepedtek le a város területén. Szakmai felelősségüket meghatározta a kezelendő beteg jogállása is, hiszen ha az orvos egy, jogilag lényegében dolognak minősülő rabszolgát próbált sikertelenül gyógyítani, a rabszolga tulajdonosa őt dologrongálásért perelhette be. A szabad jogállású betegeken elköve­tett műhibákra vonatkozóan egyértelmű és részletes megállapításokat nem tehetünk, a források azonban azt világosan alátámasztják, hogy a szabad jogállású embert szándékosan megölő orvost a régi Rómában súlyosan büntették.

Bécsben a múzeumok versengve mutatják be az 1862. július 14-én, tehát 150 éve született Gustav Klimt életművének ismert és eddig lappangó dokumentumait. Elsősorban a Leopold Múzeum anyaga gyakorolt mély benyomást rám, mivel egy az engem régóta foglalkoztató dilemmában foglalt állást.