Az elôrehaladott Parkinson-kórban szen­vedô betegek nagy részét speciális mozgás­zavar­köz­pon­tokban kezelik. Jelenleg nincs egyértelmû konszenzus a Parkinson-kór stádiumainak meghatározására; az elôrehaladott stádiumban levô Parkinson-kóros betegek csoportja, a betegirányítás folyamata, és az elôrehaladott Parkinson-kór jellemzésére használt klinikai vonások nin­csenek megfelelôen körülhatárolva. Ennek a megfigye­lésen alapuló vizsgálatnak az elsôdleges célja a részt vevô mozgászavarközpontokban dolgozó orvosok megítélése szerint elôrehaladott Parkinson-kórban szenvedô betegek csoportjának tanulmányozása volt. Jelen közleményben a magyar betegek adatai kerülnek elemzésre. A keresztmetszeti, beavatkozással nem járó, több országra és centrumra kiterjedô vizsgálatban 18 or­szág vett részt. A betegek adatait egyetlen beteg­találkozó alkalmával gyûjtötték. A Parkinson-kór aktuális státuszát az Egységesített Parkinson-kór Pontozó Skála (UPDRS) II., III., IV. és V. (módosított Hoehn–Yahr-skála) részeivel mér­tük fel. A nem motoros tüneteket a Nem motoros Tünetek Skálával (NMSS) értékelték, az életminôséget pedig a nyolc­kérdéses Parkinson-kór Életminôségi Kérdôívvel (PDQ-8). A Parkinson-kór elôrehaladott/nem elôrehaladott stádiumba történô besorolása egyrészt az orvos értéke­lése, másrészt a Delphi módszerrel kialakított kérdéssor felhasználásával történt. Összesen 2627, Parkinson-kórban szen­vedô beteg adata került dokumentálásra 126 vizsgálóhelyen. Magyarországon négy mozgászavarközpontban 100 beteg bevonására került sor, akiknek 50%-a volt elôreha­ladott stádiumú az orvos megítélése szerint. Az elôrehala­dott Parkinson-kóros betegek pontszámai lényegesen jelentôsebb károsodást mutattak, mint a nem elôrehala­dott stádiumú betegek pontszámai: UPDRS II (14,1 vs. 9,2), UPDRS IV Q32 (1,1 vs. 0,0) és Q39 (1,1 vs. 0,5), UPDRS V (2,8 vs. 2,0) és PDQ-8 (29,1 vs. 18,9). A magyar mozgászavarközpontok orvosai a Parkinson-kóros betegek felét értékelték elôrehaladott stádiumúnak, rosszabb motoros és nem motoros tünetekkel és rosszabb életminôséggel, mint a nem elôrehaladott stádiumú betegek esetében. Annak ellenére, hogy alkalmasnak találták eszközös kezelésre, ezen betegeknek a 25%-ánál nem indult el az.

„Reggelizz, mint egy király, ebédelj, mint egy herceg, vacsorázz, mint egy földműves!” - írta az egészséges életvitelről Maimonides, a középkorban élt (1135-1204) orvos és filozófus. Vajon a jelenlegi ismeretek alapján helyes-e a megfigyelés, és mi lehet a mechanizmusa? A mai rohanó életben gyakran nem figyelünk az étkezések időpontjára, gyakoriságára. Sokan úgy igyekeznek fogyókúrázni, hogy a reggelit kihagyják vagy a délelőtt folyamán csak „fogyasztó turmixokat” isznak. A gyerekek gyakran reggeli nélkül mennek az iskolába, legjobb esetben zsebpénzt kapnak: „Vegyél valamit az iskolai büfében!” Ugyanakkor mindezt a napi háromszori főétkezéshez, a „megszokott időben”, „rendszeresen” fogyasztott reggelihez, ebédhez, vacsorához viszonyítjuk, aminek, úgy gondoljuk, nagyon régi hagyományai vannak.

Ivan Petrovics Pavlov 1849. szeptember 14-én (az új időszámítás szerint: 26-án) a rjazanyi kormányzóság székhelyén, a Trubezs folyó közelében látta meg a napvilágot.

A Zala Megyei Szent Rafael Kórház Pszichiátriai Osztálya az elmúlt évben ünnepelte mûködésének 110. évfordulóját. Ez a jelentôs évforduló vetette fel a gondolatot, hogy osztályunk a szokásosnál alaposabban foglalkozzon elôdeink történetével. Elsô kinevezett osztályvezetô fôorvosunk, Klein Ferenc személyét, alakját, munkásságát a korabeli levéltári anyagok, valamint megyénk, városunk, kórházunk történeti jellegû visszaemlékezéseinek, sajtóközleményeinek segítségével igyekeztünk megismerni. A dokumentumok feldolgozása során orvosként, elmegyógyászként, hazafiként és magánemberként is elismerésre méltó személy képe bontakozott ki elôttünk. Mint tüdôgyógyász, hadiorvos, illetve elmegyógyász egyaránt képes volt megfelelni kora elvárásainak, betegei és a lakosság körében egyaránt megbecsülés övezte. Jelentôs életmûve és mártírhalála ellenére emléke méltatlanul feledésbe merült, nevét a pszichiátriatörténet és a közösségi emlékezet sem ôrzi. Klein Ferencnek biográfiája megírásával és közreadásával kívánunk méltó emléket állítani.

Az egyes kisebbségekhez tartozó személyek közös jellemzôje, hogy általános egészségi állapotuk rosszabb, mint a többségi társadalomhoz tartozóké, továbbá gyakran szenvednek el diszkriminációt mindennapi életük során. A kisebbségekhez tartozó gyógyítók szívesebben dolgoznak kisebbségekhez tartozó betegekkel, vagy hátrányosabb helyzetû ellátási területeken, ami fontos lehet az egészségügyi rendszerben megjelenô egyenlôtlenségek csökkentésében. Anonim, online kérdôív négy magyar orvosegyetem általános orvos hallgatóival (n = 530, válaszadási arány: 8,86%). Jelen írásunkban, deskriptív elemzés segítségével a hallgatók észlelt diszkriminációval kapcsolatos vélekedéseit elemezzük. Konfirmatív statisztikai elemzéseink (statisztikai tesztek) eredményeit exploratív statisztikai kontextusban értelmeztük. A válaszadók 29,6%-a vallja magát valamilyen kisebbséghez tartozónak. Az elmúlt évben a kisebbséghez tartozó hallgatók 63,0%-a, illetve a nôk 53,8%-a számolt be negatív megkülönböztetésrôl, a többségi hallgatóknál ez az arány 37,8%, míg a férfiaknál 31,9% volt. A hallgatók szerint a leggyakoribb jelenség a nemi identitás, az etnikai hovatartozás, a szexuális orientáció és a fogyatékosság kapcsán elszenvedett diszkrimináció. A válaszadók legnagyobb arányban az „ageizmus”, vagyis a 30 év alatti (12,0%) és az 50 év feletti (8,6%) életkorral összefüggô negatív megkülönböztetés létezésével nem értenek egyet. A diszkrimináció elterjedtségének megítélése nem mutatott összefüggést a kisebbségi státusszal. A kisebbséghez tartozó hallgatók számára kevésbé jelent kényelmetlenséget más kisebbséghez tartozókkal együtt dolgozni. A férfi hallgatók ugyanakkor a szexuális, valamint transzszexuális ki­sebb­séghez tartozó munkatársakkal való mun­kát nagyobb százalékban tartják ké­nyel­metlennek, mint a nôk. Az egyetem sok­színûségért tett erôfeszítéseinek megítélésében a kisebbségi hallgatók kevésbé érzik elégségesnek az egyetemek erôfeszítéseit. A kisebbséghez tartozóknak és nôi hallgatóknak kulcsszerepük lehet az ellátórendszerben megjelenô egyenlôtlenségek és diszkrimináció csökkentésében. Annak ellenére, hogy a nôk nagyobb arányban vannak jelen az orvosképzésben, nagyobb arányú hátrányos megkülönböztetésrôl számolnak be, mint férfi hallgatótársaik. Ugyanakkor vizsgálatunk fontos korlátját jelenti – a téma jellegébôl is adódó – alacsony válaszadási arány, amely nem teszi lehetôvé az eredmények általánosíthatóságát.