A szerzők a krónikus pszichiátriai betegek magyarországi ellátásának sajátos, a ha­gyományos pszichiátriai egészségügyi ellátórendszeren kívül zajló formájának, a szociális otthonok világának kevéssé ismert intézményi aspektusait mutatják be. Ma­gyar és nemzetközi történeti források és szak­irodalmi adatok felhasználásával áttekintik a hazai pszichiátriai ellátások fejlődésének egyes sajátosságait, ismertetik a pszichiátriai betegeket ellátó jelenlegi magyar egészségügyi és szociális ellátások főbb strukturális adatait. Végül személyes tapasztalataik alapján ismertetik az EU legnagyobb, kizárólag pszichiátriai betegeket bentlakásos szociális otthoni formában ellátó intézmény működésének, egyes szakmai jellemzőit. A múlt század elejére a magyar pszichiátria jelentős infrastrukturális eredményeket tudhatott magáénak, hiszen ekkor már három nagy létszámú önálló elmegyógyintézet és számos kórházi elmeosztály is működött. Az 1900-ban megrendezett Első Elmeorvosi Értekezlet ülésén mégis többen figyelmeztettek: az elmegyógyintézetek zsúfoltak, a főként vidéki kórházi osztályok jelentős részének színvonala pedig messze elmaradt a szakmailag elfogadhatótól. A megoldást újabb önálló intézetek építésében és a Nyugat-Európában már bejáratott családi gondozás intézményének bevezetésében látták, azonban csak utóbbi valósulhatott meg - az viszont nagy sikerrel - a múlt század első felében. A második világháborút követő társadalmi-politikai-gazdasági-ideológiai fordulat következtében viszont a családi ápolás intézményét elsorvasztották, az elmebetegügy fókusza pedig a kórházi ellátás és a járóbeteg-gondozás fejlesztésére irá­nyult. Viszont közben kialakult egy új in­tézménytípus az 1950-es években: az elmeszociális otthon, melyekben országosan megközelítőleg annyi krónikus pszichiátriai beteget láttak el, mint ahány működő kórházi ágy felett rendelkezett a hazai pszi­chiátria. Ez az állapot máig nem változott érdemben, miközben ezek az elmeszociális otthonok talán a korábbiaknál is láthatatlanabbak a szakmai és a laikus nyilvánosság számára egyaránt, helyzetük pedig évről évre romlik. Az adatok rávilágítanak arra, hogy a jelenlegi formájában működő hazai ellátórendszerben történeti okokból a krónikus pszichiátriai betegek ellátása összemérhető arányban zajlik az egészségügyi és az azzal alig összehangolt szociális in­téz­ményrendszeren belül. A szerzők javaslata szerint további kutatások szükségesek annak érdekében, hogy a jelenlegi helyzet jobb feltárása, leírása és megértése révén az egészségügyi és szociális pszichiátriai ellátások összehangolt fejlesztésével érdemben lehessen emelni a szolgáltatások minőségét és javítani az érintett betegek, hozzátartozóik, valamint az őket ellátó/támogató egészségügyi és szo­ciális szakemberek életminőségét.

Az élet végével kapcsolatos etikai és jogi döntések mind a szakmai, mind a nagyközönség érdeklődésére számot tarthatnak. Azokban az országokban is, ahol az eutanázia nem engedélyezett, időről időre vannak szenvedő betegek, akik a nyilvánosság bevonásával próbálják keresztülvinni akaratukat, hogy részesítsék őket kegyes halálban.

Az élet végével kapcsolatos etikai és jogi döntések mind a szakmai, mind a nagyközönség érdeklődésére számot tarthatnak. Azokban az országokban is, ahol az eutanázia nem engedélyezett, időről időre vannak szenvedő betegek, akik a nyilvánosság bevonásával próbálják keresztülvinni akaratukat, hogy részesítsék őket kegyes halálban.

Bolygónk klímaváltozásának tényét - néhány makacsul tagadóval szemben - a tudományos világ képviselőinek többsége elismeri és közülük a legaktívabbak javaslatokat igyekeznek megfogalmazni a kialakulóban lévő egyre súlyosabb helyzet hatásainak mérséklésére, illetve valamikori megszüntetésére. Magyarországon ezt a szintet még látható módon nem érte el a kutatók vizsgálódása, nálunk egyelőre a klímaváltozás feltételezhető következményeit, tendenciáit elemzik a környezeti hatásoktól az emberek egészségére gyakorolt ártó tényezőkig.

Tudják, maguk mind meg fognak halni! – kezdtem a halál témáját körüljáró előadást az előadóteremben békésen üldögélő orvostanhallgatóknak. A kijelentést széles derültség fogadta. A reakció nem ért váratlanul, hiszen olyasvalamit „hoztam a tudomásukra”, amivel minden gyerek tisztában van. Illetve! Dehogy is van tisztában!