A gasztrotonometria az évtizedekkel korábbi poliomyelitises járványok időszakára vezethető vissza. Ekkor még ismeretlen volt a ma már mindennapos vér-gáz vizsgálat.

Az acromegaliát okozó hypophysisadenoma gyógyításának története egyidős az idegsebészettel. A múlt század első feléig a műtét célja a beteg életének megmentése volt; később a daganat radikális eltávolítása mellett a komplikációmentes, minimális mortalitású és morbiditású műtétre törekedtek. Ma a fentiek mellett a megmaradt hypophysisállomány teljes megkímélése, a hypophysis normális funkciójának helyreállítása a feladat. A mikroszkóptechnika fejlődése, a sebészeti feltárások minimálisan invazív iránya, az endoszkóp idegsebészeti bevezetése, a háromdimenziós, komputervezérelt neuronavigáció, az intraoperatív színes Doppler-ultrahangvizsgálatok, továbbá az intraoperatív real-time MRI hatékonyan szolgálják a fenti célokat. A gyógyszerkutatások eredményei az utóbbi években újabb és újabb ígéretes, a sebészi kezelést nem helyettesítő, hanem kiegészítő lehetőségeket teremtettek (szomatosztatinanalógok, GH-receptor-agonisták). A sebészeti kezelés kiegészítőjeként, bizonyos esetekben helyettesítőjeként új sugársebészeti módszerek (sztereotaxiás besugárzás, gammakés, nehézrészecske-besugárzás) kerültek az idegsebészek fegyvertárába.

A hyperprolactinaemia az egyik leggyakrabban előforduló endokrin megbetegedés. Leggyakoribb oka a hypothyreosisban és a bizonyos gyógyszerek szedése során mellékhatásként megjelenő formák mellett a hypophysis prolaktint termelő microadenomája (átmérője <10 mm) és macroadenomája (átmérője ≥10 mm). A hypophysis kóros elváltozásain kívül számos fiziológiás állapot is okozhat zömében átmeneti hormonszint- emelkedést, ezért az anamnézisen, klinikai tüneteken, laboratóriumi vizsgálatokon és képalkotó eljárásokon alapuló pontos diagnózis felállítása alapvető. Ezenfelül kizárandó a macroprolactinaemia is, amely döntően nem hypophysistumorral kapcsolatos eltérés. A prolactinomák a leggyakrabban előforduló hypophysistumorok, a hormontermelő adenomák 30-40%- át teszik ki. A hyperprolactinaemia jellegzetes klinikai képpel jár, amelyeket macroadenoma esetében színezhetnek a daganat nagyságából eredő kompressziós jelek. Nőknél a klasszikus tünetek a különböző súlyosságú menstruációs zavarok, így a primer vagy szekunder amenorrhoea, oligomenorrhoea, rövid luteális fázis, infertilitás, illetve a tejcsorgás. Férfiak esetében a libidócsökkenés, impotencia, infertilitás, gynaecomastia és ritkán a tejcsorgás a jellegzetes tünet. Bármely eredetű primer hyperprolactinaemia kezelésében az elsőként választandó kezelés a gyógyszeres terápia, nevezetesen a dopaminagonista kezelés. A dopaminagonista (bromocriptin, valamint az újabban kifejlesztett quinagolid és cabergolin) kezelés az esetek közel 90%-ában hatásos, és nagyon lényeges, hogy nemcsak a szérum prolaktinszintjét redukálja, hanem többnyire a tumorméretet is csökkenti, ezért manapság prolactinoma esetén idegsebészeti műtét vagy sugárkezelés csak ritkán, speciális esetekben válik szükségessé.

Az emlőrák a fejlett országok leggyakoribb női daganatos betegsége. Kialakulásáért legtöbbször különféle hormonok tehetők felelőssé, és csak az összes eset 10%-a veleszületett génmutáció következménye. Az elsődleges megelőzésre alkalmazott módszerek többsége a hormonális hatások csökkentését célozza; az emlőrák-megelőzés szempontjából fontos a megfelelő életmód propagálása is. A korai emlőrák elsődleges kezelése általában sebészi, a műtétek többsége emlőmegtartó műtét, a regionális nyirokcsomók célzott eltávolításával (őrszemnyirokcsomó-jelölés), vagy a hónalji nyirokcsomók dissectiójával. A posztoperatív sugárkezelés a műtéti területen hátramaradt tumorsejtek elpusztítását célozza. A sugárkezelés - a lokális kontroll biztosításával - a daganatos kiújulás és áttétképződés megelőzésében játszik szerepet. A műtét után alkalmazott posztoperatív vagy adjuváns gyógyszeres terápia a szisztémás daganatos szórás eradikálását szolgálja. A korszerű adjuváns kezelésekkel az emlőrák miatti halálozás mintegy felére csökkenthető. A relapsus vagy a halál kockázata a prognosztikus tényezők alkalmazásával becsülhető. Míg kis kockázat esetén nem érdemes a - mellékhatásoktól sem mentes - gyógyszeres kezeléseket bevezetni, nagyobb kockázat esetén életmentő lehet a kemoterápia, hormonterápia. Megválasztásánál a beteg állapotát, társbetegségeit és kívánságát is figyelembe kell venni. A sebészi és az onkológiai ellátás speciális technikákat, módszereket kíván. A képalkotó diagnoszta, a patológus, a sebész és az onkológusonkoradiológus ideális együttműködése a kellő tapasztalattal rendelkező emlőcentrumokban valósul meg.

Az 1-es típusú diabetes mellitus (T1DM) hozzávetőleg négymillió embert érint Észak- Amerikában és Európában, ez a teljes diabeteses populáció 10%-át jelenti. Magyarország a közepes rizikójú országok közé tartozik.